Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Zenék a nagyvilágból, avagy világzenéről szubjektíven – 51.

2015. november 8-án jelent meg a sorozat első cikke, és az eltelt idő alatt számomra alaposan kitágult a világ, mert a világ zenéje sokkal gazdagabbnak, változatosabbnak bizonyult annál, ahogyan azt előzetesen gondoltam. Rengeteg együttest, előadót, kiadót ismertem meg, már nincs olyan kontinens, amely ne szerepelt volna a rovatban. Külön öröm, hogy nem csak külföldi, hanem hazai lemezek is rendszeresen megfordulnak a lejátszómban, és a minőségre itt sem lehet kifogásunk – nem véletlenül kerülnek fel időről-időre a különféle külföldi sikerlistákra ezek az albumok. A világzenének köszönhetően újra elkezdtem koncertekre járni, és ezen a téren sincs okom panaszra, a Fonó vagy a Várkert Bazár, no meg a Müpa rendre érdekes programokkal kényeztet, nem beszélve a Szigetről (ahová anyagi okok miatt nem jutok el) vagy a többi rendezvényről (amelyekről időhiány miatt maradok le). Végezetül pedig már itt van nekünk a Budapest Ritmo, amely nem egyszeri alkalom volt, hanem évente megrendezésre kerülő világzenei fesztiválnak ígérkezik.

 

Mindezek fényében kíváncsian várom, a következő hónapokban milyen új lemezek, vagy a ládafiából előkerülő régebbi kiadványok nyerik el tetszésemet, és késztetnek meghallgatásra. Kívánok mindenkinek hasonlóan tartalmas szórakozást, felfedezést a Zenék a nagyvilágból, avagy világzenéről szubjektíven sorozattal.

 

 

Abou Diarra: Koya (CD)

 

Abou Diarra Maliban született, és a mandingo hagyományokat viszi tovább. Hangszere a n’goni (helyi hárfaféle), amelynek több változata létezik, az egyik például nagyon hasonlít a korára (lásd videó), és kamale n’goni a neve. Mostani, immáron negyedik albumának a címe édesanyjára (Koyan Diallo) utal, akitől énekelni tanult, és aki nem mellékesen közreműködött a stúdiófelvételekben. Bár a booklet nem említi, de érdemes Vieux Kante nevét megjegyezni, akitől Diarra nagyon sokat tanult, például a virtuóz hangszerkezelés mellett azt, hogy mindig törekedjen az újításra.

 

Ez most kifejezetten jól sikerült, mivel a Koya című albumon nem kevesebbel kísérletezik Abou Diarra, mint a mandingo örökség és az amerikai blues összeházasításával. Ez egyáltalán nem számít világtól elrugaszkodott ötletnek, hiszen hasonló elképzeléssel már találkoztam Faris lemezén (Mississippi To Sahara), amelyen a sivatagi és a deltavidéki blues kereszteződött. Ezúttal az eredmény egy alapvetően nyugis zene, amelyben a blues a lágyan hömpölygő folyamot idézi, míg Afrika a ritmusok, a végtelenbe hajló ismétlődések révén van jelen, ráadásként Diarra bámulatos játékával adja tudtomra, nélküle elképzelhetetlen ez a produkció.

 

Kivételesen négy számot emelek ki a többi közül, most ezek tetszettek a legjobban. A „Koya Blues” nemcsak Koyan Diallo éneke, hanem Vincent Bucher szájharmónikája miatt emlékezetes, és persze azért mert ebben sikerült nagyon közel hozni a két zenei világot. Következő kedvencem a „Djarabi”, amelyben Toumani Diabaté hallható vendégként, akinek kora játéka egyszerre hasonlít és eltér Diarráétól. A kilencedik számban (Abounicolas) ismét felbukkan a szájhamónika, és felerősödik a blues hangulat, komolyan úgy éreztem, mintha egy folyót hallgatnék, ahogyan megfontoltan hömpölyög az óceán felé. Ebben Diarra játéka jól ellenpontozza a ritmusszekciót, összhatásában pedig olyan az egész, mint amikor az éntudatos hangszerek önállósága mégis egységbe, élvezetes csoportképpé áll össze. Utolsóként említem a „Ma Cherie” című tételt, mert ez a legmodernebb hangzású és összetételű szám a lemezen. Ez részben Nicolas Repac érdeme, aki megbízhatóan hozza a városias hangokat, anélkül hogy tolakodó lenne.

 

A Koya egy ereje teljében lévő muzsikus albuma, aki egyszerre bűvöli el a hallgatót virtuóz játékával és énekével, őrzi és továbbfejleszti a hagyományokat, s nem utolsó sorban új stílusokkal vegyíti azokat. Hol szomorkás, hol hipnotikus, de végig minőségi zenével ajándékozza meg a hallgatót.


Kinek ajánlom: afrikai zene némi blues muzsikával megfűszerezve, elsősorban a fekete kontinens kedvelőinek.

2016-ban megjelent album (Mix et Métisse).

Az előadó weboldala: http://aboungoni.com/

 

 

 

Meszecsinka: Álomban ébren (CD)

 

Az utolsó koncerten megfogadtam magamnak, hogy meghallgatom az idei, egyszerűségében is sokatmondó című Meszecsinka albumot. Előzetes várakozásom pusztán arra szorítkozott, hogy a koncertjeikre jellemző sokszínűséget fedezzem fel az Álomban ébren lemezen. Mert azt szerintem senki nem vitatja, hogy élőben a zenekar legalább olyan szédítő körutazásra viszi magával a nézőket, mint amilyenben Danténak volt része az Isteni színjáték során.

 

A lemez egyetlen hátránya, hogy nincs hozzá kép, így hiányzik a látvány, Oláh Annamária szemet vonzó jelenléte, és a három zenésztárs (Biljarszki Emil, Krolikowski Dávid és Vajdovich Árpád) belefeledkezése a hangszerébe. Ennek dacára ajánlom mindenkinek a csendes estéken, csukott szemmel történő meghallgatást. Nemcsak azért, mert így teljesebb lehet a befogadás és felfedezés élménye, hanem mert – hangozzék ez bármilyen furcsán – átjön valami abból a spiritualitásból, amit felfedezni vélek a zenében. A spiritualitás ebben az esetben nekem nem a vallást, nem a hitet jelenti, hanem azt a teremtő folyamatot, amikor a művész (itt ez a zenésszel egyenértékű) úgy képezi le a környező világot, saját élményeit, hogy abban benne van az a plusz, amiért az ember nem a fürdőkádban ülve élvezi saját énekét, hanem lemezt vásárol, koncertre jár.

 

Az Álomban ébren cím véleményem szerint pontosan visszaadja a zene hangulatát, egy kicsit elszállós, révülős, váratlan váltásokkal, érdekes hangszereléssel gazdagított muzsikáról van szó, amelynél sosem tudjuk előre, hová, merre megyünk. Ehhez a zaklatott, nyugtalanítóan megnyugtató muzsikához tökéletesen illeszkedik Oláh Annamari hangja, még mindig elbűvöl vele (főként ahogyan a „Felülről fúj”-ban énekel). Az abszolút csúcspontot egyébként számomra az utolsó tétel (Hajnalban) jelenti, mert ebbe annyi érzést, ötletet, váltást pakoltak bele, hogy ezt mindig muszáj egymás után többször meghallgatnom.

 

Nem tudom mennyi időt töltöttek a stúdióban, illetve a dalszerzéssel, de a sokadik meghallgatás után azt kell mondanom, minden ráfordított nap érződik a lemezen. Részleteiben átgondolt, összhatásában mégis természetesnek, már-már spontánnak hat, értőn vezeti a hallgatót azokba a tartományokba, ahová a zenekar szerint el kell jutnunk, és ahonnan visszatérve többnek, gazdagabbnak érezhetjük magunkat. Azt nem állítom, hogy ezután minden nap Meszecsinka zenét hallgatok, de mindenképen gyakrabban, mint eddig.

 

Kinek ajánlom: világzene Meszecsinka módra, egyszerűen muszáj szeretni.

A 2016-os album (NarRator Records).

Az együttes facebook oldala: https://www.facebook.com/meszecsinka/

 

 

 

Bonga: Recados de Fora (CD)

 

José Adelino Barceló de Carvalho, ismertebb nevén Bonga idén már a 74 éves, és a jelek szerint még egyáltalán nem fontolgatja a visszavonulást, hiszen az eddig megjelent 30 albuma mellé idén hozzátett még egyet. A sportolói pályát a muzsikusira cserélő énekes lemezének címe (Recados de Fora) jelzi, hogy még mindig nyitott szemmel/füllel járja a világot, és képes új stílusok, új hatások befogadására. Úgy vélem, ebben az esetben azokat a régiókat tanulmányozta, ahol a portugál nyelv az uralkodó.

 

Ennek köszönhetően ezen a korongon békében megfér egymás mellett a portugál fado, a Cesaria Evora által is népszerűsített morna vagy mondjuk az angolai semba. Az uralkodó hangulat felváltva szomorkás és örömteli, nosztalgikus és melankolikus, és ehhez nagyon jól illik Bonga hangja, aki végig visszafogottan énekel, igazából egyszer sem engedi ki a hangját – igaz, ez a fajta „erőszakosság” egyáltalán nem illene a zenéhez. Ha nem akarunk nagyon mellélőni, akkor elegendő, ha csak annyit mondunk, ez bizony latin zene, az óceán mindkét partjáról. Érzésem szerint Afrika ezúttal nincs jelen, legfeljebb a portugál gyarmati uralom hagyatékaként, civilizált formában (ezt a tényt nem hátrányként említem).

 

Erről a lemezről nem látom értelmét egyetlen szám kiemelésének sem, ugyanis az egymástól eltérő stílusok és hangulatok dacára egyenletesen magas minőségű albumról van szó. A hangsúly végig Bonga hangján van, a zenekar csupán alájátszik, nem veszi el a teret az énektől (valahogy még a hangszerszólókat is visszafogottnak érzem), és ugyanez érvényes a háttérvokálokra – mindez csupán kiegészítés, díszlet a kellemes hangú énekes mögött, de ez cseppet sem baj, hiszen ennek köszönhetően még jobban érvényesül Bonga éneke.  A hallgatónak pedig nincs más dolga, mint hátradőlve élvezni a kellemes muzsikát, és ámulni a negyven éve töretlen pálya újabb gyöngyszemén.

 

Kinek ajánlom: Akinek tetszett Evora, az ezt is szeretni fogja, bár annál ez változatosabb, sokrétűbb zene.

2016-ben megjelent album (Lusafrica).

Az énekes weboldala: http://www.bongakuenda.com/

 


Galgóczi Tamás - 2016. december 11.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
Nincs találat kapcsolódó tartalomra a szerzőtől: (Abou Diarra)

Nincs találat kapcsolódó tartalomra a szerzőtől: (Bonga)

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!