Főkép

Nehéz egy filmzenei albumról anélkül írni, hogy magának a cikknek valóban jelentős részét tenné ki a film kitárgyalása, különösen, ha egy ennyire megosztó és sok vitát kiváltó műhöz készült, de ígérem, megpróbálok rövid lenni. A film, a Batman v Superman kétségtelenül két olyan kultikus figurának a találkozását hozta el a vászonra, akik mindketten messze túlnőttek saját képregényes múltjukon, és valódi részei lettek az egyetemes emberi (pop)kultúrának. Lehet vitatkozni sok mindenen, de az biztos, hogy a mai képregényhősök szinte mind Superman és Batman köpönyegéből bújtak elő, és az ő archetípusaikat viszik tovább (nagylelkű, jóságos napisten és a sötétben járó, a keményebb eszközöktől sem megriadó igazságosztó). Rengeteg közös történetük is van, szövetségesként és ellenségként egyaránt, és nagyon könnyű lett volna valamelyiket egy az egyben átemelni (mondjuk ez félig-meddig meg is valósult a The Dark Knight Returnsre utaló részek esetében), de Zack Snyder a nehezebb utat választotta – és sajnos nem is járt maradéktalanul sikerrel.

 

Felesleges pátosszal, zsigeri sötétséggel és nem kevés demagógiával terhelt filmje ólomsúlyként nehezedik a néző vállára, és tényleg ember legyen a talpán, aki elsőre élvezni is tudja a történetet. A nemrég kiadott rendezői változat némileg már árnyalja a képet, de még így is egy szerintem manírosan komolykodó és tényleg baromira fárasztó végterméket kapunk, amit nem lehet széles mosollyal az arcunkon élvezni. DE! Ennek ellenére a film messze nem érdemli meg azt a gyűlöletkampányt, amit ellene folytattak. Távolról sem az a mozgóképes Antikrisztus, aminek beállították (27 százalék a Rotten Tomatoeson, ne már!), és az idei nyár agyonhype-olt képregényfilmjei sem állnak annyival felette, mint ahogy sokan gondolják. Az Amerika Kapitány 3-nál például szerintem simán jobb, de az X-Men: Apokalipszistől sem választja el túl sok. Hogy miért? Mert az embernek a nyilvánvaló hibái ellenére piszkálja a fantáziáját, mert vannak elképesztően jó részei, és mert mégiscsak egy filmtörténeti mérföldkő több szempontból is (a két hős találkozása mellett Wonder Womant is most látjuk hosszú idő óta először, a Justice League többi tagjával együtt).

 

De akkor mégis milyen a zene? Hát, elég könnyen el lehetne intézni annyival, hogy pont olyan, mint a film. Érdekes, sokszor izgalmas, de feleslegesen sötét, rátelepszik az emberre és időnként fárasztó hallgatni. Őszintén én nem igazán vagyok oda Hans Zimmer késői munkásságáért, és szinte soha nem fogom megbocsátani neki azt a rohadt ködkürt hangot, ami az Inception óta minden, magát epikusnak gondoló film zenei aláfestésében és trailerében megjelenik. Természetesen Az Igazság Hajnala főtémája is egy ehhez hasonló megoldás: egymást követő zenekari tusok, amik mintha az ember fejében visszhangoznának, és nagyon bele akarnának sulykolni valamit: EZ EGY KOMOLY ÉS SÖTÉT ÉS EPIKUS ÉS FONTOS DOLOG, HALLGASSAD MÁR! Jó, ennyire talán nem vészes a helyzet, de az biztos, hogy ez a téma egy idő után baromira idegesítő.

 

 

Zimmer másik fontos ismertetőjele, az elektronikus elemek használata is visszaköszön a zenei anyagban, ezért is a szerzőtárs, Junkie XL, akivel már a Man of Steel filmzenéje kapcsán is együttműködtek. Bár az elektronikus hangszerek talán csak egyetlen tételben (Wonder Woman témája – „Is She With You?”) veszik át a főszerepet, a háttérben szinte mindig ott vannak, de nagyon szépen egybemosódnak a klasszikus hangszereléssel, nem kiugróak, nem bántóak. Az említett „Is She With You?” egyébként a lemez egyik legslágeresebb eleme, ezért talán ezzel lehet leghamarabb barátságot kötni. A filmzene világának további rendkívül fontos és meghatározó eleme a ritmika, ami rendkívül erős, sokszor törzsi és agresszív érzetet ad a muzsikának, gondolom ezzel is tovább hangsúlyozandó a sötét és komoly(kodó) hangvételt. A wagneri "üvöltő" hangszerelés ellenében felüdülést nyújtanak az olyan momentumok, mint a „The Red Capes Are Coming” végső hegedűjátéka (ez azt hiszem, Lex Luthor témája, bár megesküdni nem mernék rá) – ez a dal is az egyik bástyája a lemeznek, bár a szánkat itt is jól elkeni a szinte már bartóki zongora.

 

Az ezt követő „Day of the Dead” is viszonylag nyugodt, kenetteljes kórussal megtámogatott darab, de az azutáni „Must There Be a Superman?” már szinte a hallgathatatlanság határát súrolja, annyira nyugtalanító és zajos (nekem amúgy semmi bajom az ilyen dolgokkal, csak egész egyszerűen túl nagy adagban és koncentráltan kapjuk itt ahhoz, hogy még élvezhető maradjon). Az a gond, és ezzel visszautalok a filmmel kapcsolatos fő problémámra is, hogy a sötétségnek akkor van értelme, ha van mivel kontrasztba állítani. Mivel itt szinte mindig minden reménytelen és kilátástalan, így az ember nem tudja igazán átélni: nincs veszteség, ha nincs mit elveszíteni, nincs gyászos hangulat, ha nincs mit gyászolni. Az albumon is egymást követik a grandiózusan magasztos és az elkeserítően baljós tételek, csak nagyon ritkán sejlik fel itt-ott egy-egy dallam, és megnyugvást se sokat találunk a lemezen. Ami nagyon jó, hogy a Man of Steel témái sokszor visszaköszönnek, és a Batman-rajongók is fognak pár ismerős dallammal találkozni (a „Men Are Still Good – The Batman Suite” például az egész anyag egyik csúcspontja), de tényleg az egészet egyben is meg lehet – és érdemes is – hallgatni, csak ha nem olyan hangulatban kap el, akkor rettenetesen le tud húzni, és hamar kimerítővé válhat.

 

 

Ha egyébként ezek után is adunk egy esélyt az albumnak (szerintem azért ezt mindenkitől megérdemli), akkor mindenképp a kétlemezes kiadást hallgassuk, mert ez tulajdonképpen olyan, mint a film rendezői változata: csak így lehet teljes az élmény. Bár úgy tűnhet, hogy nem igazán élveztem az OST hallgatását, és ez némileg igaz is (vagyis elsőre biztos nem az „élvezet” szó jutna róla eszembe), de összességében ugyanúgy voltam vele, mint a filmmel: nem tudtam teljesen átadni magam neki, és ünnepelni a nagyszerűségét (sőt!), de állandóan piszkálta a fantáziámat, és ezért folyamatosan vissza-visszatértem hozzá, és baromira sokat pörgött nálam (és fog is, pedig egyáltalán nem vagyok oda a filmzenékért). Úgyhogy valami biztos van benne, és a célját is tulajdonképpen elérte. Nem pont azt a célt, amit én vártam volna tőle (értsd: szórakoztatás), de valamilyet mindenképpen.


A lemezen elhangzó tételek listája:

 

CD1
1. Beautiful Lie
2. Their War Here
3. The Red Capes Are Coming
4. Day Of The Dead
5. Must There Be A Superman?
6. New Rules 
7. Do You Bleed? 
8. Problems Up Here 
9. Black And Blue 
10. Tuesday 
11. Is She With You? (Wonder Woman Theme)
12. This Is My World
13. Men Are Still Good (The Batman Suite)

 

CD2
1. Blood Of My Blood
2. Vigilante 
3. May I Help You, Mr. Wayne?
4. They Were Hunters 
5. Fight Night