Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Zenék a nagyvilágból, avagy világzenéről szubjektíven – 5.

A 15. Womex Budapesten került megrendezésre, és nem csupán a számtalan remek koncert miatt volt számomra emlékezetes, hanem a rengeteg, itt megismert muzsikának köszönhetően. Ezért egy új rovatot indítok, amelyben – terveim szerint – a Womexen kapott demókról és lemezekről, illetve az utólag kapott korongokról írok röviden. Mivel a legtöbb esetben csupán pár számos promóciós anyagokról van szó, egy cikkben általában három korongot igyekszem majd bemutatni – szigorúan szubjektív alapon, némi háttérinfóval kiegészítve. Mindezt azért tartom fontosnak, mert bár népzenével jól állunk, és van pár exportálható minőségű hazai zenekarunk/előadónk, és időnként külföldi kollégáik is koncerteznek errefelé, azért még bőven van mit pótolnunk. Nemcsak a nagy fesztiválok hiányoznak, hanem a komolyabb szóló turnék is – hogy ez az anyagi helyzet, vagy más okra vezethető vissza, azt mindenki döntse el maga. Egy biztos, rengeteg, megismerésre érdemes (vagy kevésbé érdemes) világzene vár még arra, hogy elindítsuk a lejátszónkban.

 

 

Góbé: Ez van! (CD)

 

A Womex nulladik napján tucatnyi tehetséges magyar együttes lépett fel a Fonóban, de közülük csak három nyerte el maradéktalanul a tetszésemet. A rovatba most bekerült Góbé azzal lepett meg, hogy a hagyományos népzenét újszerű módon tálalták. A részben eredeti formában megőrzött szövegek mellé olyan zenét társítanak, amely egyrészt illik az eredeti muzsikához, másrészt olyan mérvű újragondolásról tesz tanúbizonyságot, amihez foghatót nem ismerek idehaza. Ráadásul fiatalok, tele tűzzel, lelkesedéssel, humorral – egyszóval ha megmarad a kitartásuk, alkotóerejük, akkor véleményem szerint nagy jövő előtt állnak (akár az országhatáron túl is).

 

Nem csoda, ha a koncert után mindenképpen meg akartam hallgatni az idén megjelent második lemezüket, hogy kiderüljön számomra, látvány nélkül mennyire meggyőzőek. Némileg elbizonytalanított, hogy amikor a munkahelyemen próbáltam ismerkedni a számokkal, kollégáim éppen azt az életkedvet hiányolták belőle, amely a koncerten annyira megfogott. Napokkal később sort kerítettem az optimálisabb körülmények között végrehajtott zenehallgatásra, és ennek fényében azt mondom, a Góbé nagyon tud. Mondjuk a lemezindító nóta első hallásra kakukktojás, mert ez esik legközelebb a hagyományos népzenéhez, pedig a cimbalom és a hegedű ellenére ezt is saját képükre formálták. Mintha ezzel akarnák a zenehallgató Jancsi és Juliskát az általuk felépített erdő mélyébe csalogatni, ahol az egyes számokat jelképező tisztásokon remekül elfér egymás mellett a népzene és a legkülönfélébb stílusok keveréke (blues, a capella, bárzene stb.). De még ott is sikerül belecsempészniük az egyéniségüket, ahol nem írják át teljesen a zenét (Mindenkinek).

 

A kedvenceim közül mindenképpen említést érdemel a címadó nóta, mert annyira sikerült elmenni vele egy másik irányba, hogy ha nem lenne mellette a szöveg, akkor szerintem kevesen ismernék fel benne az eredetit. Aztán ott van a bárzenére visszavezethető „Csúszik-mászik”, a maga melankolikus-szomorkás hangulatával. Számomra a csúcspontot azonban egyértelműen a „Sír a szemem” című tétel jelentette: egyszerűen imádom a cimbalom-hegedű kettőst, és az ezt megkoronázó éneket, a refrén pedig azonmód beépült a hallójáratomba, és legalább annyira tartós maradásra rendezkedett be, mint amennyire a Telenor reklám zenéjét dúdolja az ország. Összességében csak dicsérni tudom a Góbé második lemezét, és még annyit fűzök hozzá, hogy szerintem élőben sokkal jobban átjön a bennük lévő energia, életerő – ezért muszáj megnéznem őket legalább még egy alkalommal.

 

Kinek ajánlom: A népzene modernizációját támogatóknak, a magyar világzene kedvelőinek, és mindazoknak, akik egyszerűen csak valami újszerűre vágynak.

2015-ben megjelent kilencszámos album.

Bővebben az együttes weboldalán: http://gobezenekar.hu/#gobe

 

 

 

Arctic Paradise 2016 (CD)

 

Még egy válogatáslemez, amelyet nem egy kiadó, hanem az adott ország kulturális minisztériuma gondoz/támogat. Úgy tűnik, a legtöbb helyen már felismerték, hogy ha tényleg szeretnék megismertetni zenéjüket a nagyvilággal, akkor nem csupán a magánszféra erőfeszítéseire kell hagyatkozni, hanem szükséges kormányzati szinten, hosszútávra szóló koncepcióval is támogatni a promóciót – és nemcsak az autentikus, szakmai zsűri által jóváhagyott előadókat/együtteseket kell támogatni, hanem a tehetségeket, az értéket felmutató produkciókat. A finneknél a jelek szerint működik a minőségi válogatás, bizonyíték erre ez a válogatáslemez, amelyen zavarba ejtően nagyszámú stílus képviselteti magát.

 

Annak idején, szépreményű ifjúkoromban, amikor az első tánciskolás kurzusomat nyűttem, többek között polkára is megpróbáltak tanítani – csekély sikerrel. Ellenben az a lendület, az a vidámság, ami emlékeimben a polkához kapcsolódik, nos, az nagyon tetszett, így nem csoda, ha a lemezindító szerzemény, amit a 40-50 tagú FBB (Sibelius Academy Folk Big Band) prezentál, azonmód a szívembe lopta magát. Észak vitalitása, a hagyomány szeretete – mind-mind ott van benne. Minden, ami ezután következik, csak újabb bizonyíték arra, mennyire sokféle muzsikát szeretnek/művelnek a finnek – tangó, flamenco, afrobeat, jazz, funk és ki tudja még mi minden hallható a lemezen.

 

Kicsit bajban vagyok, amikor a kedvenceimet kell megneveznem, mert ezúttal háromnál több szám tetszett. A „legfurább csoport” címet nálam egyértelműen a négytagú Sväng nyerte el, akikről annyit kel tudni, hogy a zenekarban csak szájharmonikát használnak (természetesen többfélét), ami egyszerre jelent egzotikumot és kötöttséget – ez utóbbit azzal ellensúlyozzák, hogy tényleg abból a kultúrkörből választanak, amihez éppen kedvük van. Aztán ott van a Puhti, a Womexen is látott hölgyek duója, akik harmonika-ének-tánc hármasban keresik és találják meg az érvényesülést – kissé bizarr, amit csinálnak, de nagyon hangulatos (lásd videó). Szerencsére régi kedvencem, a Kardemimmit is képviselteti magát a lemezen, ami azért örvendetes, mert náluk valami éteri tisztaságú muzsikát eredményez a kantele és a csengő női ének találkozása. Az éneket tekintve mindenkit lepipál a Tipsy Gipsy duó, a sikkantások, az erőteljes hang azonnal magára vonja a figyelmet. Érdekes egyébként, hogy mennyire hangsúlyosan használják a lemezen szereplő együttesek a harmonikát – tudom, pár évtizede ez volt az ügyeletes kultuszhangszer (legalább annyira, mint amennyire mondjuk az elektromos gitár), de akkor is fura nekem ez a markáns jelenlét.

 

Kinek ajánlom: Akik szeretik a harmonikát, a finn dallamokat, vagy csak szeretnek rácsodálkozni, ha latin muzsikát északiak játszanak.

A lemez a kortárs finn világzenéből válogat, és bár a címében 2016 szerepel, a felvételek 2014-2015-ben készültek.

Bővebben az alábbi honlapon: www.musicfinland.fi

 

 

 

Vaudou Game: Apiafo (CD)

 

Aki az együttes neve láttán elbizonytalanodik, mert hamarjában nem tudja eldönteni, hogy ez most vudu vagy nem vudu – azt megnyugtatom, mert ez valóban vudu, csak egyrészt franciául így írják, másrészt pedig nem a haiti zimbes-zombis fajtából, hanem Nyugat-Afrikából érkezett, ahol eredetileg kialakult ez a vallás.

Aki a zene hallatán elbizonytalanodik, hogy ez esetleg egy kiadatlan korai James Brown felvétel, az ugyan messze jár a valóságtól, azonban az igazságtól nincs távol, mert a Vaudou Game muzsikájától egyáltalán nem idegen a soul és a funk, így a harmadik tételkén felhangzó „Pas Contente” tényleg szerepelhetne bármelyik Brown albumon. A lemezborító pedig egyszerre puritán és nosztalgikus utalásokkal teli – elég csak ránézni Peter Solo maszkjára, a lazán hátravetett gitárra vagy a hetvenes-nyolcvanas éveket idéző nadrágjára.

 

A színpadon mindez így együtt himnikus-hipnotikus erővel bír, miként arról élőben megbizonyosodhattunk a 15. Womexen megejtett fellépésük során, amikor remek muzsikusok társaságában Peter Solo elvarázsolta a közönséget. Akárcsak a koncertet, az albumot is átjárja az a lüktető erő, amiben egyszerre ott van Afrika, a vudu és a hetvenes évek afro-amerikai funk zenéje. Bár klipet a harmadik, „Pas Contente” című számhoz készítettek, melynek érdekessége, hogy közreműködőként Roger Damawuzan énekel benne, nekem sokkal jobban tetszik a következő tétel (Meva), mert olyan lüktetése, húzása van, ami azonnal magával ragadja a hallgatót. Vagy ott van az „Ata Calling” kompozíció, amely leginkább zenei kísérettel előadott fohászra emlékezetet, kihangsúlyozva az egész album vallásos jellegét.

 

A spirituális jelleg ellenére az Apiafo album ideális bármely házibulira, ahol a jelenlévők vad törzsi táncban kívánják levezetni fölös energiájukat, és nem idegenkednek a fúvósokra épülő funktól. A zenét tovább gazdagítja Peter Solo gitárjátéka, amely pormentesen idézi fel a hetvenes éveket, viszi tovább a hagyományokat (melyek az eddig említetteknél jóval nagyobb számban vannak jelen), hogy azokat újragondolva valami újszerűt hozzon létre. Egy biztos: nagyon jól sikerült lemezzel mutatkozott be a Vaudou Game.

 

Kinek ajánlom: A funk és Afrika kedvelőinek.

2014-ben megjelent album.

Bővebben a kiadó honlapján: http://metiola.com/artist/vaudou-game/

 


Galgóczi Tamás - 2016. január 3.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!