Főkép

Vivaldi (1678-1741) könnyed, harsány és jól követhető, megjegyezhető muzsikája sokszor csendül fel a mai napig is kisebb és nagyobb koncerttermekben, templomok szakrális tereiben. Az olasz barokk harmóniák kecsesen ringatnak minket elmúlt idők hangulataiba és tényleg csak a muzsika előadóitól függ, hogy ez az illúzió megvalósul-e – leggyakrabban nem, hiszen kevesen képesek az öncélú virtuozitás helyett oly játékosan felfedezni Vivaldi formákkal kísérletező szellemét, mint ahogyan ezt a Giovanni Antonini által vezényelt Il Giardino Armonico tette. Nem is véletlen, hogy a Das Alte Werk sorozatban egy korábban már megjelent összkiadás most újra napvilágot látott rendkívül ökonomikus, mégis roppant ízléses csomagolásban.

 

A szerzemények annyira frissen és élményszerűen szólalnak meg, hogy akaratlanul is mint letűnt korok udvari muzsikáját hallgatjuk, és könnyedén képzelünk magunk elé parketten táncoló díszes és persze meglehetősen előkelő társaságot, ahogyan a kisebb és intimebb hangzások is megteremtik a hallgatóban az egykori közönségük képét. Mindezeken túl azonban az állandóan váltakozó hangszeres kombinációkból áradó frissesség azt az izgalmat is magában hordozza, amelyet feltehetően Vivaldi is érezhetett, amikor megkomponált concertói először keltek életre. Az Il Giardino Armonico előadásában látszólag teljesen nyilvánvalóvá válik, hogy Vivaldi újít és kísérletezik. Vagy talán éppen Giovanni Antonini teszi ezt Vivaldival zenekara segítségével? A mű és interpretációjának állandóan változó viszonyát a befogadó mintegy a res-signum-animus háromszögévé bővíti ki, amely maguknak az értelmezéseknek is egy állandóan változó lehetőségeit nyitja meg.

 

Az 1750-es évekig Németországban a `concerto` terminust olyan kompozíciókra használták, amelyekben egy vagy több szólóhangszer teremt párbeszédet egy orchestrával. Vivaldi mindazonáltal – többé-kevésbé Johann Mattheson (1681-1764, német zeneszerző, író, lexikográfus, diplomata és zenetudós) gondolatai mentén –másként értelmezte a fogalmat, és olyan dominánsan hegedűre komponált darabokat írt, amelyekben az egymással állandó versengésben lévő hangszerek mindegyike előbb vagy utóbb, de előtérbe kerül. Igyekezett a hangszerek minden lehetséges kombinációt concertóiba belesűríteni, a hegedűtől a lanton át a brácsát, oboát, etc..., és csak élvezte a kor számára még ismeretlen variációkból fakadó újszerűséget. Nem a zenei szerkezetek íveivel, hanem az egyszerű struktúrák különféle hangszíneivel és a belőlük fakadó dinamikával alkotott meghatározót.

 

Vivaldi concertói ciklikusak és mindegyikük három tételből áll, az egy C-dúrban írt darab kivételével (RV 87), amelyben két Adagio ütem áll az Allegro előtt, mintegy a négy tételes Cornelli hagyományra építkező `sonata di chiesa`-ra emlékeztetvén. Az egységes zenei szerkesztés mégis rengeteg teret enged a szerzői kreativitásnak. A dominánsan inkább a harmonikus variációkkal komponált muzsika az eltérő hangszereléseknek köszönhetően szinte önálló életre kel. Az már csak a kiadás zenei szerkesztőjének jó arányérzékét dicséri, hogy egy ilyen concerto folyamot mennyire feszessé tehet egy szonáta forma, most éppen d-mollban (RV 63), amelynek hangképét és előadásmódjának historikusságát még hitelesebbé teszi, legalábbis egy hallgató számára, az időnként népi zenébe hajló előadásmód. Ez a gondolkodás is csak felerősíti a zene emberi voltát – ha hajlandóak vagyunk egy pillanatra minden pátoszától megfosztani –, és közelebb hozza hozzánk a beláthatónak tűnő, de valójában már rég elmúlt idők érzelemgazdagságát.

 

Olyan hangfelvétel, amely nem marad meg egy lehetséges interpretáció szintjén, hanem meghatározó hangképekkel élményszerűen bővíti Vivaldi muzsikájához és korához való viszonyunkat. Egészen rendkívüli.

 

Előadó:

Il Giardino Armonico - régizene együttes

Giovanni Antonini - karmester

 

A lemezen elhangzó számok listája:

Vivaldi: Concerti da camera I-IV (4 CD)