Főkép „Amit én szabad zenének nevezek, azt magamban először még kamaszként éltem meg, és engedni e kísértésnek nagy és titkos boldogság volt. Később, úgy a ’60-as évek végén tudtam meg, hogy ez időközben egy új zenei irányzat lett, amit free-jazznek neveznek, amely ma már egyetemes zenei jelenség, s ami az improvizativitáshoz kötött. Lényegileg azt jelenti, hogy mindent szabad magunkból merítve játszani, csak bizonyosan érezzem azt, és méltón adjam át. A szónak nem a hedonisztikus értelmében, hanem abban a tekintetben, hogy a zenei megszólalás élően, helyesen fejezze ki azt, ami akkor és ott bennem megnyilatkozik. Egyszerűbben fogalmazva: amit az örökkévalóságban, mint pillanatban érzek. És ez nem önérvényesítő érzés, nem individualisztikus, hanem sokkal inkább viselés – a mindenség, mint benső állapotom viselésének élményéből fakad. Ez a zene tele van hittel és reménnyel.” Szabados György
 
Hit és remény a mindennapjaink része. Hiszünk az emberi méltóságban és reméljük, hogy azt képesek vagyunk minden helyzetben megőrizni. Persze az ellenkezőjére is akad számtalan példa. Lehet ennél lényegesen egyszerűbb dolgokban is hinni és reménykedni, de ezek a mentális állapotaink mind az általános emberi diszpozíció természetes részei. Így vagyunk jelenvalóak, ezzel az emberi természettel az örökkévalóság egy mérhetetlenül kicsi pillanatában. És időről időre vannak köztünk olyanok, akik képesek az örökkévalóságot a jelenvalóság részeként megjeleníteni, a zene hangjain keresztül élményszerűen átadni.
 
Szabados György (zongora) filozófus volt és csak másodsorban zenész, de annak a legkiválóbb, ahogyan utolsó, magyarkanizsai koncertjének hanganyagát megörző albumán is hallatszik. Számára a zene az elvont kontemplációból fakadó kényszer volt, az a fajta belső késztetés, ami ha nem önthet formát hangokban, akkor fatális következményekkel jár. Ez a fajta szükségszerűség csak az olyan muzsikusok sajátja, akik az általuk játszott zenei íveknek természeteszerűleg adnak súlyt és jelentést, a zene egy olyan megfoghatatlan komponensét, amely a legerősebb intellektuális koncentrációra késztet.
 
Joëlle Léandre (nagybőgő) rendkívül érzékeny befogadó, a hangszerek adottságaiból fakadóan elsősorban Szabados által teremtett univerzumba mindazonáltal nem egyszerűen beköltözik, hogy belakja, hanem játéka által teljesen átformálja azt. A szabad improvizáció egy olyan interakcióban árad, amely elsőre nem magától értetődő, de egyáltalán nem szertelen. A pillanatban születik a zene, de nem azért, hogy utána semmivé váljon: a kétvonalas E-ről indított ’voyage’ már az első részben egészen intenzívvé válik, a feszültséget Szabados akkordjátéka líraian oldja fel, hogy a túlfűtött szexualitás hangjait Léandre némi dacot és megadást kifejezően fejezze be.
 
„Kisgyerekkorom óta improvizatőr vagyok, e téren az életem több korszakot mutat, annak alapján, hogy mikor hogyan tekintettem (és tekintettek a zenémre). Volt idő, amikor közölték velem: ne ezzel foglalkozzam. Foglalkozzam inkább a kottás – nem kortárs! – zenékkel. Zeném zeneszerzői attitűdű improvizativitás. Nem kezdek el kalkulálni és ennek megfelelően nem feltétlenül vonom be a halált (a szabályt), mint formateremtőt. Hagyom, hogy áradjon. S mégis kellően tagolódik és formát teremt.” Szabados György
 
A halál nélküli zene egyszerűen nem létezik. A hangok megszületnek és aztán elhalnak, eltemetvén a ritmusuk és periodicitásukkal létrehozott szerkezetet. De Szabados nem így gondolt a zenére: szavainak értelme szerint ablakot nyit az örökkévalóságra és magát médiumként használva önti egy pillanatnyi formába az állandó lét sodrását.
 
És valóban, ez a korong telis tele van élettel, minden részével, a feszültségeket néhol már csak az emberi hangokkal vagy éppen énekkel (Part 4) oldani képes magasságokkal és mélységekkel, a harangok önreferenciájával (Part 3) – Szabados György: Boldogasszony földje (Harangok) BMC, 2008. –, de leginkább két nagyszerű ember találkozásával.
 
„Ha az időtlen megnyílásában méltatlan (nem mindentudó) ’szűrőn’ keresztül szól [viz. az improvizatív zene], elkerülhetetlenül ízléstelen, tartalmatlan, ócska kakofóniaként, entropikus vagy destrukciós szövevényként jelenik meg. Ám ha a szűrő – az ember – lélekben, szellemben megvilágosodásra, kifejezésben pedig megvilágításra törekszik, s akiben megvan a beavatottság – sok ilyen ember zenél a világon -, úgy megszólalhat Isten hangja. És itt félre kell tenni minden nagyképűséget. Nem a megszólaltató miatt szólal meg az isteni hang, legfeljebb általa. Mert ő nem volt gátja az átszűrődő, ható isteni hangzásnak, megszólalásnak. Médium volt. Mert nem megváltoztatni kell a világot valamilyen ’osztályharcos alapon’, hanem a megalkotott világ nagyszerűségét kell tudni átélni, felfogni, felmutatni és fenntartani. Ez az ember hihetetlen feladata, amit megvalósítani csak szellemi alapon lehet. De félre ne értsük – egy kézműves is lehet jó médium. Ha nem hagyja abba addig a dolgát, amíg azon, annak tökélylén meg nem csillan az a titokzatos fény. Ma egyre ritkább az ilyen. Ma minden félbe van hagyva. Művészetben, tudományban, gyakorlatban egyaránt. Érdektelenek, fárasztóak a lényeges dolgok. Szökdösés van. ” Szabados György
 
(A Szabados György idézetek forrásai: www.okotaj.hu, www.forrasfolyoirat.hu.)
 
Az együttes tagjai:
Szabados György – zongora
Joëlle Léandre – nagybőgő
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Part 1
2. Part 2
3. Part 3
4. Part 4
 
Diszkográfia:
Adyton (1982)
Szabraxtondos (1984)
Elfelejtett énekek (1992)
A szent főnixmadár dürrögései (1997)
Idő-zene (1997)
Jelenés (1998)
Time Flies (1998)
Az esküvő (2001)
Boldogasszony földje (Harangok) (2008)
György Szabados - Joëlle Léandre: Live at Magyarkanizsa (2011) koncert