Főkép Az utóbbi időben egészen meglepő jelenségre lehet felfigyelni a metal szcéna egyes szegmenseiben, méghozzá a politikai elkötelezettség kifejeződésére. Nem pártpolitikáról beszélek persze itt, hiszen annak semmi keresnivalója a zenében, hanem a környezettudatosság, a tolerancia, a megértés melletti kiállásról, amely felhívja a figyelmünket arra, hogy ha továbbra is legyintünk csak az olyan problémákra, mint a globális felmelegedés, a vallási ortodoxia és fanatizmus (hogy csak két különösen komoly problémát említsek), akkor emberiségként nem sok esélyünk marad a túlélésre. Vagy gyökeresen változtatunk a hozzáállásunkon, méghozzá kollektíven, vagy elpusztulunk. Így vagy úgy, de az érdektelenség vélhetően a végnapjait járja, és ennek zenébe és szavakba öntéseként felfogható a holland szimfonikus metal csapat ötödik stúdiólemeze, melynek címét leginkább „Rekviem a közönyösekért”-ként lehetne magyarra fordítani.
 
Az új nagylemez egyértelmű továbblépés még a Design Your Universe-höz képest is. A zenekar minden eddiginél tudatosabban használja a szimfonikus és kórushangzásokat, ugyanakkor a legélesebb ellentétek és kontrasztok lepik meg szinte minden pillanatban a hallgatót. A tisztaságot hörgés és zúzás ellentételezi, a zúzást elektronikus effektusok, az operai magasztosságokra pedig popos könnyedség következik. Talán az egybefüggő „Karma” és „Monopoly On Truth”, valamint az elszabadult tempójú „Internal Warfare” jelölik ki legegyértelműbben ezt az irányt. Ez utóbbi leginkább bonyolult ritmikájával, valamint a hirtelen váltások és meghökkentő szembeállítások gyakori alkalmazásával valósítja meg ezt, miközben a dal mindvégig egységes és, ami a legfőbb, a filmzenétől a brutális extrém metalig a színek széles palettájának felhasználása ellenére valamiképp mindvégig könnyen befogadható is marad.
 
Nem hiányoznak a lemezről a fülbemászó dallamokkal hódító slágerek sem. A „Storm The Sorrow” szinte himnusszerű refrénjével minden meghallgatás után egyre inkább belefészkeli magát az ember elméjébe, az album egészére jellemző stíluskeverést pedig az átmenet példázza legtökéletesebben, hiszen a Simone indusztriálisra kevert éneke mellett megszólaló hörgést és csikorgó gitárt rögtön egy kizárólag zongorával kísért rövid énekkiállás követi. A „Delirium” a maga gyönyörű kórusával és, ha lehet, még inkább a klasszikus (vagyis inkább romantikus) hagyományban gyökerező, de a filmzenék stílusától sem különösebben idegen zongorakíséretes melódiája hasonlóképp emlékezetes. Ebben a számban hallható az album legszebb, kifejezetten káprázatos gitárszólója, aminek egyetlen hibája, hogy túlságosan rövid. Az igényes kidolgozás, a tökéletesen eltalált ellentétek, párhuzamok és egyensúlyok eszményi elegye ez.
 
A más kultúrák el- és befogadásának legszebb példája a címadó „Requiem For The Indifferent”, amely a dalban hol az előtérbe tolt, hol csupán sejtetett, ám mindvégig jól felismerhető keleties motívumokat házasítja össze a nyugat klasszikus zenéjével és a legkeményebb metallal. Talán kiemelni is felesleges, hogy az iszlám, keresztény, pogány és kortárs hagyományok efféle keresztezése igencsak sokat mondó üzenet. Ráadásul a csapat tagjainak sikerül mindezt zeneileg abszolút egységessé varázsolniuk. Hasonlóan epikus dimenziójú az album három utolsó dala. A „Deter The Tyrant” az Iron Maidentől az elmúlt egy évtized – legkarakteresebben talán az Echoes Of Eternity által képviselt – extrém metaljáig tartó ívet fogja át, ezúttal is keleties betéttel, míg az „Avalanche” a filmzenék bombasztikusságától lenyűgöző, részben gyönyörködtetően lírai, néhol kifejezetten himnikus, részben elképesztően kemény dal, melyben először élvezhetjük Simone operai hangját, ami aztán a „Serenade Of Self-Destruction”-ban mutatja meg magát teljes szépségében. Ez a dal valóban felteszi a koronát az egész anyagra, és mindannak összefoglalása, ami az albumról általánosságban elmondható.
 
A változatosság ezenkívül még az olyan, tradicionálisabbnak, régebbről ismert sémákra felépítettnek tetsző dalokból sem hiányzik, mint a „Deep Water Horizon”. Az eleinte uralkodóan gitárkíséretes lassú nóta akár egy Metallica stílusától sem idegen, a merengés azonban fokozatosan átadja a helyét előbb a szimfonikus hangzásnak, majd egy remek gitárszólót követően a hörgésnek és a keménységnek, hogy végül (furcsamód a magyar Ideast idéző) himnikus-bombasztikus tuttival kerekedjen le. Nem meglepő módon az erre következő dal, a „Stay The Course” részben fordított útvonalat jár be, és a brutális hörgéssel thrashbe hajlóan kemény témából jut el a lírai énekig. Közben pedig felvillannak szimfonikus hangzatok és filmzenés allúziók és mindaz, ami az Epica legújabb anyagát egészen kivételessé teszi.
 
Elsőre szinte biztosan nem adja meg magát a lemez, ezért mindenképp érdemes hosszasabban ismerkedni vele, ám amint ráérzünk az ízére, hirtelen egyre finomabb nüanszokra is felfigyelünk, és minden újabb meghallgatással egyre inkább rászokunk, amíg már szinte elképzelhetetlennek találjuk, hogy meglegyünk nélküle. Immár kétségünk se lehet afelől, hogy az Epica végleg megtalálta a saját hangját, amely oly sok előképet és idegen elemet épít magába és alakít tovább, hogy értelmetlen lenne másokhoz hasonlítani. Csodálatos, műfajában példátlanul változatos anyag a Requiem For The Indifferent, amit nemcsak a végtelenül igényes muzsika miatt, hanem az üzenetéért is érdemes többször újrahallgatnunk.
 
Előadók:
Simone Simmons – ének
Mark Jansen – gitár, hörgés
Ad Sluijter – gitár
Yves Huts – basszusgitár
Coen Janssen – billentyűs hangszerek, zongora
Ariën van Weesenbeek – dob
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Karma
2. Monopoly On Turth
3. Storm The Sorrow
4. Delirium
5. Internal Warfare
6. Requiem For The Indifferent
7. Anima
8. Guilty Demeanor
9. Deep Water Horizon
10. Stay The Course
11. Deter The Tyrant
12. Avalanche
13. Serenade Of Self-Destruction
 
Diszkográfia:
The Phantom Agony (2003)
We Will take You With Us (2004) – DVD
Consign To Oblivion (2005)
The Score –AN Epic Journey (2005) – OST
The Divine Conspiracy (2007)
Design Your Universe (2009)
The Classical Conspiracy (2009) – koncert
Requiem For The Indifferent (2012)