Főkép 1660 után a francia udvarban alkotó Jean-Baptiste Lully nevéhez kötődik az Ouverture, az entrée des ballet de cour kialakítása. Az operanyitány hármas lassú-gyors-lassú tagolása a német területeken is oly kedveltté vált, hogy a hangszeres nyitány-szvitek kezdő Ouverture tételének is meghatározó elemévé vált. Lully alkalmazta elsőként a zenekari szvit elnevezést az operáiban szereplő Ouverture és francia táncok (Bourrée, Gigue, Courante, Menuet stb.) gyűjteményére. Lully – a „Napkirály” XIV. Lajos teljhatalmú udvari zeneszerzője és zenei intendánsa – óriási hatással volt a barokk zenekari hangzásra azáltal, hogy a királyi 24 hegedűst (24 violons du roi) további 16 vonóssal (Bande des petits violons) és 12 oboistával egészítette ki. E meghatározó zenekari összeállítás mellett a zenei elképzelések és dallamok tették igazán franciás hangzásúakká zenéjét. Ezeket szerte Európában meghallották, másolták, utánozták. Ki szolgai módon, ki művészien.
 
A soproni gyökerekkel rendelkező Lully-tanítvány Johann Sigismund Kusser Hamburgban tevékenykedett, s nyitány-szvitjeit, a tánctételek motivikus, ritmikai variációit jó néhány zeneszerző, valószínűleg Bach is ismerhette. Telemanntól Handelig számtalan barokk zeneszerző írta meg szvitjeit francia stílusban.
 
Johann Sebastian Bach (1685–1750) négy zenekari szvitje (BWV 1066–1069) a szerző instrumentális műveinek sorát gazdagítja a Brandenburgi versenyek (BWV 1046–1051), hegedű és csembalóversenyei mellett. A szerző által ouverture-ként emlegetett szvitjei francia stílusú nyitány-szvitek. A zenekari szvitek keletkezési idejét egyes Bach-kutatók Bach kötheni udvarban eltöltött idejére, míg mások az 1725 körüli lipcsei évekre teszik.
 
A francia zenével történő találkozásához időben kissé vissza kell tekinteni az 1700–1702-ig terjedő időszakra, amikor Bach a lüneburgi Michaelis Gymnasium ösztöndíjas diákjainak sorába tartozott. Iskolájának kottatára korának egyik leggazdagabb gyűjteménye volt, ahol Bach zenei ismereteit szorgosan bővítette számos német, olasz és francia zene tanulmányozásával. Lüneburg hűbérura a hannoveri hercegi család volt. A herceg Lüneburgtól nem messze, Celle-ben lévő kastélyában fényűző franciás udvarral rendelkezett, ahol a zártkörű estélyeken francia zenekar szórakoztatta a közönséget. Kutatások szerint Thomas de La Selle, Bach lüneburgi iskolájának táncmestere és a zenekar hegedűse is volt egyben, s Bach az ő segítségével ismerkedett a francia kamarazenével. Lully és Couperin művei mellett Grigny, Dieupart szvitjeit is játszotta a zenekarban Bach, mint kisegítő hegedűs. Ezekről a művekről saját kezűleg készített másolatokat. Külön táblázatot készített a francia stílusú díszítésekről ugyanúgy, ahogy később segítségképpen lejegyezte a „maniere” legfontosabb díszítéseit a fiának, Wilhelm Friedemann Bachnak írt Klavierbüchlein gyűjteményébe.
 
A kutatók által legkorábbira datált D-dúr szvit (BWV 1069) nyitányában a hangolásnak köszönhetően szerephez jutnak a trombiták, és csillogó hangzásukkal varázsolják ünnepélyessé a zenét az üstdob kísérettel. A 3-es Menuet a hegedűk és oboák vezetésével lüktet, szinte egy kisebb concertino-t hallunk. A Résouissance (jelentése: vidám szórakozás) karaktere pergő tűzijáték, ahol ismét trombiták, oboák, üstdob, vonósok és continuo szerepelnek. A tételben nem is Lully, hanem mintha Handel zenéje és pompázatos hangszerelése köszönne vissza kísérteties módon. Pedig ez is Johann Sebastian Bach. Vagy ez maga a késő barokk? Amikor szinte nem különböznek a művek külső kontúrjai?
 
Bach a C-dúr szvit (BWV 1066) Ouverture lassú bevezető szakaszát megtévesztően franciásra formálta. Az oboa dallama a fagott ellenpontozó szólamával és a harmonizálással karöltve meghatározó hangzást ad. Igazi formajáték minden darab, nem száraz stílusgyakorlat. Bach elemében mozog, ízig-vérig azonosulni tud a francia modorral. Mindent befogadott, amire szüksége volt, s feltöltötte saját művészi elgondolásaival. A hangszercsoportok franciás könnyedséggel adják-veszik a fő dallamot egymás között.
 
Két szvit a lipcsei Collegium Musicum előadásaira készült, melynek Bach 1729 és 1737 között vezetője volt. Ezek a D-dúr (BWV 1068), és a h-moll (BWV 1067) zenekari szvitek. Előbbinél három magas D-trombita, oboák, vonósok, continuo szerepel az Ouverture belépésénél. Az üstdob az akkori hangszeradottságoknak megfelelően a tonikai és domináns helyen tudott szerephez jutni, de ezt Bach rendkívül hatásosan kiaknázza. Szinte hangszeres concerto ez, nem is Ouverture. A népszerű vonósok által előadott Air tétel, quasi sordino, quasi pizzicato érzetet kelt. Majd három tradicionális tánc következik: Gavotte, Bourrée és Gigue. A Gigue eredetileg az ír és skót népzenéből került át Európába, ahol két változata alakult ki. A francia pontozott ritmusú, míg az olasz nyolcados, homofón dallamú. A német területeken mindkettő igen kedvelt volt. Bach az elkápráztató táncokat stílusos, zenéhez illő hangszereléssel öltöztette fel.
 
Idézzük egy pillanatra magunk elé azt fennmaradt rézmetszetet, melyen az az esemény látható, amikor a Telemann, majd Bach vezette Collegium Musicum együttese – a lipcsei egyetem hallgatóiból verbuvált válogatott zenészek – szabadtéri, fáklyákkal kivilágított koncertet adott az esti városban, több száz fős publikumnak. A Collegium nyilvános koncertjei népszerűek voltak a lipcsei polgárság körében, s Bach ezekre az alkalmakra írta említett műveit.
 
A lemezen utolsóként szereplő, s legismertebb h-moll szvitnél (BWV 1067) a fuvola szóló-koncert karaktere tűnik fel. A kezdő, pontozott ritmusú Ouverture tételében a vonósok méltóságteljes kísérete fölött a fuvola szól, majd a lassú rész után egy gyors „koncertáló-fúga” követi, ezután pedig a kezdő zenei anyaggal tér vissza, s ezzel adja meg Bach az Ouverture keretét. A Rondeau és Sarabande után egy mozgalmasabb Bourrée tétel következik, majd egy karakteres Polonaise tánc. A h-moll szvitet a virtuóz és jól ismert Badinerie (jelentése: tréfálkozás) tétel zárja.
 
Ugorjunk egyet előre az időben, a régizenei (early music) előadásmód gyakorlatához. Ide kívánkozik ennek elindítója, Nikolaus Harnoncourt, a Bécsi Szimfonikusok korábbi csellistája, aki a Concentus Musicus élén gyökeresen új zenei felfogással, zenei interpretálással adta elő a barokk zenét 1966-os, első amerikai hangversenykörútján, ezzel jócskán meglepve akkori közönségét. A régebbi korok műveinek előadását kitartó háttérmunka, kutatások (kéziratok, zenei írások, tanulmányok stb.), évekig tartó hangszeres játék régi, korhű hangszereken a hangszerkezelés minden fortélyával, s egy kiforrott régizenei praxis alapozta meg. A Nikolaus Harnoncourt által Európában elindított historikus előadásmódot Philippe Herreweghe, Helmuth Rilling, Jordi Savall és mások mellett az USA-ban az elsők között Martin Pearlman követte.
 
A TELARC kiadó gondozásában 2004-ben megjelent lemezen az alapító Martin Pearlman vezényli az 1973-ban alakult amerikai Boston Baroque együttest. Bár Bach zenekari szvitjeiről százszámra készültek, és készülnek hangfelvételek jobbnál jobb előadókkal, ez a felvétel is az igényes zenehallgatók polcaira kívánkozik, hiszen az európai előadók mellett már a tengerentúliak is pl. a Boston Baroque évtizedek óta helyet követelnek az early music kifinomult előadásának terén.
 
A Boston Baroque nem a Goethe által is hallott 1838-as Mendelssohn-féle romantikus, túláradó előadásmóddal, hanem a lecsupaszított, eredeti bachi rétegekkel, szólamokkal tárja fel a szvitek zenei tartalmát. Kerüli a fölösleges szólamkettőzéseket, szinte a kamara-hangzásból forr össze a zenekari kép. Fenségesek és átütő hangzásúak, s bizonyosan közelebb állnak az akkori előadói apparátusához. Pearlman biztos érzékkel megfelelő tempókat választ a szvitek tételeinél, a zenekar pedig tartózkodik a máshol oly sokszor hallható szélsőséges előadásoktól, ezzel lenyűgözve a hallgatót.
 
Bach köztudottan rengeteget bajlódott a keze alá került hangszeresekkel, akikről panaszos beadványai is fennmaradtak. A Boston Baroque zenészei azonban vélhetőleg nem indították volna ilyenre, sőt! Christopher Krueger (fuvola) mellett kiemelendő Marc Schachman, Lani Spahr és Audrey Markowitz (oboa) játéka, illetve Andrew Schwartz (fagott) kitűnő, hangszínekben gazdag előadása. Tiszta zenekari hangzások, áttetsző trombita és timpani szólamok, korhű hangszeres előadás. Martin Pearlman és a Boston Baroque együttesének előadásában Johann Sebastian Bach: The Complete Orchestral Suites (BWV 1067-1069) lemeze Hybrid SACD formátumban egyértelműen magas minőségű hangfelvétel a késő barokk legnagyobb zeneszerzőjének zenekari műveivel. Kezdő és haladó ínyenceknek.
 
Előadók:
Boston Baroque
Martin Pearlman – karmester
 
A lemezen elhangzó művek listája:
1-5. Suite No. 4 in D major, BWV 1069
6-12. Suite No. 1 in C major, BWV 1066
13-17. Suite No. 3 in D major, BWV 1068
18-24. Suite No. 2 in h minor, BWV 1067