FőképAki csak egy kicsit is behatóbban ismeri a Deep Purple történetét, jól tudja, hogy a második felállás becsődölését a Ritchie Blackmore és Ian Gillan közötti állandó feszültségnek szokás betudni, Roger Glover távozását pedig a visszaemlékezések szerint azzal indokolta Blackmore, a hírhedten összeférhetetlen gitáros, hogy ha már a bőgős együtt érkezett hozzájuk az énekes Gillannel, akkor együtt is hagyják el a csapatot. Helyükre egy ismeretlen észak-yorkshire-i srác, David Coverdale, valamint a Trapeze nevű formációval korábban már komolyabb sikereket elért énekes-basszusgitáros, Glenn Hughes került, és a csatlakozásuknak köszönhető kreatív energialöket nem csupán ismét elképesztő magasságokba röpítette a Deep Purple csillagát, hanem hamarjában két meghatározó album elkészítésére is késztette őket, melyek megjelenése egy éven belül követte egymást.
 
A harmadik felállás első nagylemezének címadó és egyben albumindító száma mindama törekvések végső kikristályosodása és esszenciája, ami eladdig is jellemezte a zenekart. A Gm7 akkord átmenőhangos, kvartpárhuzamokkal keményített felbontása mellbevágóan súlyos riffet eredményez, melyhez hasonló mollos – igaz összehasonlíthatatlanul komorabb és fenyegetőbb – alaptémákat jó tíz évvel később, a Metallica második és harmadik albumán hallhatunk majd. A „Burn” sodró tempójú rock and rollja viszont ellenállhatatlan lendületével kifejezetten pörgős hangulatot teremt, amikor pedig megszólal a mindkét kört barokkos szekvenciákkal záró kettős szóló, arra a csúcsra jutunk el, ahol ténylegesen eggyé olvad a hard rock és a klasszikusnak nevezett zene. Jon Lord nagy álma mindenekelőtt ebben a számban valósul meg, s nem annyira nagyzenekari kísérleteiben. Cseppet sem csoda, hogy a „Burn” a mai napig hatalmasat üt – például Glenn Hughes koncertjein.
 
Az albumról kimásolt kislemez A oldala, a „Might Just Take Your Life” már Glenn Hughes hatását mutatja, és sokkalta funkosabb, húzósabb az addig megszokott stílusnál. Ebben a dalban egyértelműen az orgona és az ének dominálnak, és egyedül itt feltűnő a gitárszóló hiánya – ám ne feledjük, hogy a Who Do We Think We Are billentyűsök uralta számaihoz képest a Burn egyértelműen gitárcentrikus lemez, így itt még az efféle „merényletek” is megengedhetők, hiszen Blackmore kifejezetten stílusban maradva, roppant dögösen kísér. Lord orgonakiállása pedig egészen fenomenális, ahogy felülmúlhatatlan Paice dobolása, Hughes basszuskísérete és a Hughes–Coverdale páros érzelemtől túlcsorduló éneke is.
 
A „Lay Down, Stay Down” ismét hamisítatlan, gyorsvonat-sebességű rock and roll, briliáns zongorával és a kísérőhangszerek olyan összjátékával, amilyet egészen ritkán hallani csak a rockzenében. Blackmore szólója pedig – amely alatt visszafogottan akkordoz a zongora, annál keményebben nyomja viszont a dob és a basszus – egyértelműen mintaértékű teljesítmény, amit minden gitárosnak hasznára válik alaposabban tanulmányoznia.
 
Mintegy az előző szám ellenpontjaként felfogható a makacsul zakatoló, középtempójú „Sail Away”, az album vitathatatlanul legkeményebb dala, melyben az oktávolós gitár és a basszus uniszónó ostinatójába Lord be-betűz egy-egy elképesztően eltalált orgonaakkordot, az alap felett pedig Coverdale és Hughes felelgetős éneke bontakozik ki ellenállhatatlan erővel. A nem evilágiságot sugalló szintetizátorszólóra rövid, többszólamú gitárkiállás következik, de a szigorú kidolgozottság inkább emel a számon. A levezetésben hallható, sejtelmes gitármotívumok szintén a drámaiságot fokozzák, ezzel is erősítve a továbblépés és az újdonság érzetét.
 
Az eredetileg a nagylemez második oldalát indító „You Fool No One” a funk és a rock and roll furcsa, ám annál hatásosabb elegye, melyben Ian Paice izgalmas ökörkolomp-ritmusokkal kiegészített dobolása viszi a prímet, de Lord, Blackmore és Hughes hármasa is egészen lélegzetelállító összhangban szórakoztat minket. A dal minden egyes pillanata kifejezetten ínyenceknek való csemege, és évek elmúltával, számtalan meghallgatás után is meghökkentően élvezetes. Ugyanez mondható el a két gitárszólóról is, melyek a többi számhoz képest sokkal inkább belesimulnak a lüktető, lenyűgöző ötletözönbe, s nem magamutogatásra tett kísérletek.
 
A „What’s Goin’ On Here” az album leghagyományosabb dala: a funkosan kemény basszusszólamtól eltekintve egészen tradicionális, bluesos rock and roll ez, nagyszerű és ezúttal a virtuozitást is fitogtató gitár- és zongoraszólókkal. A nagylemez egyik furcsasága, hogy a következő szám mintha ennek a dalnak az utolsó frázisát venné át, és dolgozná fel, ám a „Mistreated” az első visszanyúlás után azonnal fájdalmas blues-ritmikába vált át, hogy Blackmore és Coverdale rövid életű együttműködésének talán legemlékezetesebb, legszebb dalává bontakozzon ki. Ehhez fogható blues-gitározást talán nem is hallhatni máshol attól a Blackmore-tól, akinek stílusa eleve utánozhatatlan és senki máséval össze nem téveszthető. Lord orgonajátékához és Coverdale feketébe hajló énekéhez hasonlót egészen Sam Brown „Stop!”-jáig nem hallunk majd, a hosszú, ritmusváltással felpörgetett gitárszólóra pedig egyszerűen nincsenek szavak. A „Burn” mellett egyértelműen ez az album legsikerültebb és egyben legmaradandóbb, szinte megunhatatlan dala.
 
Az „»A« 200” nem csupán a zenekar történetének első önálló instrumentális szerzeménye (korábban a kizárólag hangszerekkel előadott dalok kivétel nélkül prelúdiumokként, felvezetésként funkcionáltak), hanem az új hangszerekkel, mindenekelőtt a szintetizátorokkal, valamint az újszerű tónusokkal való kísérletezés újabb stádiuma, melynek párja az eredetileg csak kislemezen megjelent „Coronarias Redig” (ami a későbbi, kibővített digitalizált-felújított kiadványokon már az anyag integráns részeként szerepel). A boleró ritmus viszont a kezdetekre utal, azokra a klasszicizáló szárnypróbálgatásokra, melyek az első három albumot meghatározták. Ám itt már jóval kiforrottabb és egységesebb úgy a stílus, mint a hangzás is. Nagyszerű lezárása ez egy egészen kiemelkedő nagylemeznek.
 
Nekem valamiért a Burn a kedvenc Deep Purple albumom, az azonban tárgyilagosan is megállapítható, hogy – kronologikusan a Shades Of Deep Purple és az In Rock után – ez az opus az együttes stílusában legegységesebb produkcióinak egyike. Mintha minden új felállás legalább egyszer meg akarta volna határozni önmagát, és tették ezt olyan túláradó alkotóerővel, aminek eredményeképp minden alkalommal valami egészen fantasztikus és csakugyan korszakos született.
 
Az együttes tagjai:
Ritchie Blackmore – gitár
David Coverdale – ének
Glenn Hughes – basszusgitár, ének
Jon Lord – billentyűk
Ian Paice – dob
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Burn
2. Might Just Take Your Life
3. Lay Down, Stay Down
4. Sail Away
5. You Fool No One
6. What’s Goin’ On Here
7. Mistreated
8. „A” 200
 
Diszkográfia:
Shades Of Deep Purple (1968)
The Book Of Taliesyn (1968)
Deep Purple (1969)
Concerto For Group And Orchestra (1969) – koncert
Deep Purple In Rock (1970)
Fireball (1971)
Machine Head (1972)
Made In Japan (1972) – koncert
Who Do We Think We Are (1973)
Burn (1974)
Stormbringer (1974)
Come Taste The Band (1975)
Made In Europe (1976) – koncert
Live In London (1982) – koncert
Perfect Strangers (1984)
The House Of Blue Light (1987)
Nobody’s Perfect (1988) – koncert
Slaves And Masters (1990)
The Battle Rages On… (1993)
Come Hell Or High Water (1994) – koncert
Purpendicular (1996)
Abandon (1998)
Live At The Royal Albert Hall (1999) – koncert
Bananas (2003)
Rapture Of The Deep (2005)
Very Best Of (2008)