Főkép„Az az érzésem, hogy amit szeretsz, az egy hihetetlenül pontos iránytűje annak, ami benned él, és megmutatja, hogy mit kell tenned... Mindennek a kulcsa, hogy kövesd ezt az iránytűt.” (Pat Metheny, The Pat Metheny Interviews – by Richard Niles, Hal Leonard, 2009)
 
Pat Metheny érzése életének imperatívusza: egész zenei pályája annak a testimóniuma, hogy mindent alárendeljen a benne élő zenei gondolatok megvalósításának. Ha ehhez nem álltak rendelkezésre a megfelelő eszközök, akkor kifejlesztette azokat: zenei hangképének megformálásában egyik legjelentősebb partnerének Linda Manzer kanadai gitárkészítő bizonyult, akit 1986-ban keresett fel először, hogy a gitárral kapcsolatos innovatív gondolatai megteremtőjére találjon. Manzer készíti el neki többek között az akusztikus szitár/gitárt („Tears of Rain” Beyond the Missouri Sky, 1997), a szoprán akusztikus gitárt („A Map of the World”, A Map of the World, 1999), a találóan Pikasso-nak (‘k’-val!) nevezett amerikai hárfát, a 42 húros gitárt („Into the Dream”, Imaginary Day, 1997) és mintegy tíz évvel ezelőtt az akusztikus bariton gitárt.
 
A hangszer és a művész rezonanciája egy nagyon intim lemezhez vezet (One Quiet Night, 2003): Pat New York-i otthonában kísérletez a bariton gitárban rejlő lehetőségekkel, és a gyerekkorban Dr. Ray Harris-tól tanult, Nashville-inek nevezett hangolás (ADGCEA, a két középső húr egy oktávval feljebb hangolva), illetve a gitár anatómiája (a gitár hagyományosnál hosszabb nyakkal rendelkezik, ezért a két mély húr helyén Metheny basszusgitár húrokat használ) egy egészen új hangzást eredményez.
 
Bár kétségtelen, hogy a Metheny-hez társítható hangképek színes skálája összefügg az általa megálmodott hangszerekkel, maguk a hangszerek mindig csak az éppen aktuális zenei gondolatok eszközeiként jelennek meg Metheny rendkívüli kreativitásában és produktivitásában. A stílusok mentén felvázolható zenei határokat állandóan tagadó művész ezért nem is „határokat feszeget”, hanem az iránytűje által kijelölt helyszín hangképét festi meg. Most éppen ismét egyedül, mindennapi teendői közben, otthon, főként megint a bariton gitáron, természetesen megint minden overdub nélkül, csak a témához választott hangszerrel egy szál mikrofon előtt. (What’s It All About, 2011).
 
Az új lemez roppant izgalmakat nyújt mindazok számára, akik most találkoznak először Metheny muzsikájával, mind pedig a rajongóknak. Ez egyrészt abból fakad, hogy Metheny most készít először abban a szűk értelemben cover albumnak is nevezhető lemezt, hogy kizárólag más szerzők, együttesek, túlnyomó részt hatvanas évekbeli popdalait dolgozza fel – ezért többnyire csak az idősebb generáció próbálkozhat sing along funkciót társítani hozzá. A mintegy negyven jelölt közül (Pat Metheny introduces „What’s It All About”: Pat Metheny Radio) szűk tíz került fel a korongra - vagy korongokra, ha bakeliten vásárolnánk meg az új albumot, ami annyi előnnyel feltétlen bír a CD formátumhoz képest, hogy itt még két ‘bonus track’-nek is jutott hely, amit CD-n csak az augusztusban megjelenő japán kiadáson vásárolhatunk meg. Másfelől ki ne lenne kíváncsi Paul Simon „Sound of Silence” szerzeményére egy 42 húros gitáron?
 
A dalok egészen frissen szólalnak meg, a komplex harmóniavariációkra felfűzött témák lendületét a lemezen domináns bariton gitárral eltöltött évtized adja. Metheny mesterévé vált megálmodott hangszerének, amit teljes mértékben alárendel a zenének, ezért a tőle megszokott könnyedséggel és muzikalitással áramlanak a hangok a többszörös modulációk labirintusában, többszólamú dialógusokat folytatván egymással. 
 

 
„Mindegyik dallam valós zenei jelentőséggel bír számomra. Természetesen ismerem a dalszövegeket, de alapvetően az aktuális hangokra és harmóniákra koncentrálok, amelyek ezeket a darabokat zeneileg érdekessé teszik a számomra. Főként az akkordmenetek és azok az érzések, amelyeket ezek a dallamok kiváltanak belőlem a fontosak a számomra. De néhány esetben a dalok teljes egésze annyira összekapcsolódik a széles kultúrával és annyira mély hatással volt arra, hogy végül zenész legyek, hogy nehéz igazán kibogoznom a teljes jelentésüket, ezért meglehetősen absztraktak a számomra. Amikor meghallgatom ezt a lemezt, nagyon sok dimenzió tárul fel előttem és nem is vagyok egészen biztos abban, hogy mind le tudom írni.”
(http://www.patmetheny.com/whats-it-all-about)
 
A személyes, mély kötődés és a tisztán zenei interpretáció kombinációja még bensőségesebbe teszi a feldolgozásokat. Antonio Carlos Jobim és Vinicius De Moraes „Garota de Ipanema” kompozíciójának elsőre talán destruktívnak tűnő ritmizálása – a végletekig lelassított ritmus következtében a latinos lüktetés teljes hiánya – és a bevezető akkordok között tartott szünetek megnyitják a csend zenei esztétikájának dimenzióját, amely roppant nyugalmat kölcsönöz a disszonáns akkordok felett felcsendülő dallamnak. A „Betcha By Golly, Wow” (Thomas Bell és Linda Creed) melodikusan aligha lehetne kevésbé negédes, mégis Metheny a kitörő örömmel párosuló pátosz érzését varázsolja körénk szédítően komplex akkordmeneteken keresztül, könnyed játékossággal.
A Carla Simon és Jacob Brackman „That’s The Way I’ve Always Heard It Should Be” című dalának refrénjét követő félhangos moduláció torokszorító érzés, amit csak az improvizációt követő témaismétlés old fel valamelyest és az azt követő Henry Mancini és Norman Gimbel kompozíció, a „Slow Hot Wind”. Henry Mancini Metheny elmondása szerint a szülői ház bakelitgyűjteményének egyik szignifikáns része és folyamatosan inspirálja („Two For The Road”, Beyond the Missouri Sky, 1997). A lemezen megjelenő Mancini darab harmonizációja szinte észrevehetetlen kis lépésekkel teszi evidensé a témában rejlő blues formát az improvizáció során, amit a dallamok és akkordok kérdés és felelet játéka dominál.
 
Bob Spickard és Brian Carman „Pipeline”-ja, a valaha az elsőként gitáron megtanult szerzemények egyike annyira magával ragadja Metheny-t, hogy a folyamatos ütemváltozásokon keresztülmenő dallamvilágának pontos ritmizálása, Metheny saját elmondása szerint számára is csak a felvétel alapján, utólagosan elvégzett lejegyzés alapján vált világossá. Burt Bacharach és Hal David „Alfie”, valamint Terry Kirkman „Cherish” egykori slágereinek interpretációi akár Pat Metheny szerzeményekként is fel lehetnének tüntetve, annyira erősen reflektál a művész gitárjátéka és hangszerelése a Pat Metheny Group klasszikus balladáinak dinamikájára. A „Rainy Days And Mondays” (Roger S. Nichols és Paul H. Williams) pedig – a cím ellenére – a Brad Mehldau-val készített lemezek naposabb hangulatait idézi (Metheny Mehldau 2006, Metheny Mehldau Quartet 2007).
 
És az örök szerelem, a Beatles sem maradhat le az albumról. Metheny nylon húros akusztikus gitáron kíséri és játssza egyszerre az „And I Love Her” dallamát, tökéletesen megteremtve annak illúzióját, mintha több gitár szólna.   
 
„A zene voltaképpen egy gigantikus hiba. Nem szabadna tudnunk róla. A minket körülvevő, általunk felfogott univerzum kis törései ablakot nyitnak mindarra, amit képtelenek vagyunk megérteni, mert nincsenek eszközeink arra, hogy megértsük őket, nincsenek megfelelő mechanizmusaink erre a célra. De valahogyan a zene beszivárog ezeken a réseken és ez emlékeztet minket vagy indikálja nekünk ezeket a felfoghatatlan dolgokat, amelyek, mindazonáltal, állandóan körülvesznek minket. Hajlok arra, hogy a zenére, mint egy felfoghatatlan variációra gondoljak, amely távol áll minden más emberi tapasztalattól. Ezért még jobban becsülöm.” (Pat Metheny, The Pat Metheny Interviews – by Richard Niles, Hal Leonard, 2009)
Pat Metheny 
A dalok rezonanciája Metheny-ben egészen új ablakokat nyit mind a zenére, mind pedig magukra a választott dalokra: Metheny képes felfogni és elénk tárni a bennük rejlő variációkat a saját esztétikai értékein keresztül. A komponálásban gazdag elmúlt évtized után Metheny most csak felszabadultan játszik, muzsikál és hallhatóan élvezi a szóló forma által nyújtott alkotói kötetlenséget, végtelen nyugalmat, örömöt és kiegyensúlyozottságot sugárzó lemezén.
 
Előadó:
Pat Metheny – bariton gitár, *42 húros gitár, **6 húros gitár, ***klasszikus gitár
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. The Sound of Silence (Paul Simon)*
2. Cherish (Terry Kirkman)
3. Alfie (Burt Bacharach & Hal David)
4. Pipeline (Bob Spickard & Brian Carman)**
5. Garota de Ipanema (Antonio Carlos Jobim & Vinicius de Moraes)
6. Rainy Days and Mondays (Roger S. Nichols & Paul H. Williams)
7. That`s the Way I`ve Always Heard It Should Be (Carly Simon & Jacob Brackman)
8. Slow Hot Wind (Henry Mancini & Normal Gimbel)
9. Betcha by Golly, Wow (Thomas Bell & Linda Creed)
10. And I Love Her (John Lennon & Paul McCartney)***
 
Ráadás
11. Round Midnight (Thelonious Monk, Cootie Williams & Bernie Hanighen)
12. This Nearly Was Mine (Richard Rodgers & Oscar Hammerstein III)
 
Fotó: Jimmy Katz