FőképAz 1686. február 15-én, a párizsi Académie Royale de Musique-ben bemutatott Armide Lully legtöbb méltatója szerint úgy a Philippe Quinault-val közös, másfél évtizedes együttműködés, mint a zeneszerzői pályafutás betetőzése. A mű emellett Quinault utolsó színpadi munkája és Lully utolsó (általa) befejezett operája, helyesebben mondva a tragédie en musique (más néven tragédie lyrique) műfajába tartozó alkotása is.
 
Arról a műfajról van szó, melyet maga Lully teremtett meg, mintegy szülőhazájának, Itáliának örökségével dacolva. Az 1670–1680-as évek két Alessandro – Stradella és Scarlatti – fémjelezte olasz operájában már egyértelműen bevált gyakorlattá vált a recitativók és da capo áriák váltakozására épülő drámai struktúra, ahol az előbbi a drámai cselekményt vitte előre, míg a voltaképp kölcsönösen felcserélhető áriák (a más operák áriáit felhasználó pasticcio a 18. század elejére-közepére kifejezetten elterjedtté vált) többnyire az énekesek virtuozitását helyezték az előtérbe, zeneileg azonban inkább a színtiszta szórakoztatás és gyönyörködtetés céljait szolgálták.
 
Ezzel szemben a francia operastílus megőrizte az eredeti eszményeket, melyek még a késő reneszánszból kinövő stile rappresentativót, az Emilio de’ Cavalieri, Jacopo Peri és Claudio Monteverdi képviselte zenei reformmozgalmat jellemezték. E ma már főként monódiaként emlegetett forma a klasszikus színház deklamációját igyekezett újjáéleszteni – természetesen a humanisták saját elképzelései szerint, s nem feltétlenül alapos filológiai és muzikológiai kutatások eredményeit felhasználva.
 
Ami tehát a végeredményt illeti, miképp a korábbi Lully-nagyoperák, úgy az Armide is a hangszerkíséretes deklamáció apoteózisaként felfogható; voltaképp egyetlen szereplő, Armide jellemfejlődésének és érzelmeinek portréja. A Torquato Tasso Megszabadított Jeruzsáleme alapján készült librettóban Quinault az Armida nevű varázslónő és Rinaldo (franciásan Renauld) lovag tragikus szerelmi történetét dolgozta fel s egészítette ki, tökéletes költői alapanyagot szolgáltatva a zenés színpadi drámához.
 
Némileg a Restauráció korabeli brit színházhoz hasonlatosan, ahol kizárólag a masque-okhoz, vagyis a cselekménybe beépített bálokhoz, dalokhoz, úri szórakoztatáshoz lehetett használni zenét, Quinault úgyszintén – mégpedig minden egyes felvonásban – az udvari balettekre emlékeztető, úgynevezett divertissement-okhoz ürügyként szolgáló jelenetekkel színesítette a történetet, lehetőséget adva Lullynek a szebbnél szebb tánctételek beiktatására. Ezzel rokon módszerrel élt később Rameau; vagyis a 17. század beköszöntével együtt született műfaj leginkább rajtuk keresztül jutott el a wagneri kiteljesedésig, valamint a 20. századi avantgárdig.
 
Ám még egy érdekes párhuzam is felfedezhető, mégpedig Lully passacagliái és Henry Purcellnek, a nagy francia mester csodálójának és sok tekintetben követőjének ground-jai között. Az ötödik felvonásban hallható, közel tizenhárom és fél perces „grande passacaille” (CD2/13) nem csupán az első nagyszabású szimfonikus operai betét (itt ismét csak Wagner juthat az eszünkbe), hanem pontosan ugyanazt a sémát követi, mint a Purcell alkalmi ódáiban hallható magasztos finálék szerkezete: az ostinato-basszusra épülő zenekari variációkat előbb szólóének, majd kórus követi, mindezt pedig tündöklő harmóniákban és felséges dallamokban megvalósítva teszi.
 
Philippe Herreweghe interpretációiban lényegében sosem csalódhatunk, s ugyan a belga karmester kifinomult arányérzéke elsősorban Johann Sebastian Bach tolmácsolójának predestinálja őt, a 17. századi francia barokk egyik legnagyobb művéhez hasonlóan értő gonddal közeledett. Az eredmény pedig egy csodásan kiegyensúlyozott, néhol, például a már említett „grande passacaille”-ban kifejezetten sziporkázó felvétel, mely mindenképp méltó magához a hosszú pályafutást lényegében lezáró műhöz.
 
Előadók:
Guillemette Laurens – szoprán (Armide)
Howard Crook – tenor (Renaud)
Véronique Gens – szoprán (L Gloire, Phénice, Mélisse, Une Bergere)
Noémi Rime – szoprán (La Sagasse, Sidonie, Lucinde, Une Naiade)
Bernard Deletré – basszus (Hidraot, Ubalde)
Gilles Ragon – tenor (Le Chevalier Danois, Un Amant Fortuné)
John Hancock – bariton (Artémidore, La Haine)
Luc Coadou – basszus (Aronte)
 
Collegium Vocale
La Chapelle Royale
Philippe Herreweghe – karmester
 
A lemezen elhangzó művek listája:
Armide, Tragédie lyrique en cinq actes et un prologue
CD 1
1-8. Ouverture
9-14. Acte I
15-21. Acte II
CD 2
1-6. Acte III
7-11. Acte IV
12-18. Acte V