Főképwww.klasszikcd.hu
 
Furcsamód a „Bach” és a „fuvola” szavak együtt említve nem feltétlenül Johann Sebastian, sokkal inkább Carl Philipp Emanuel nevét idézik emlékezetünkbe, persze ennek is megvan a logikus magyarázata. Azon kívül, hogy a talán legismertebbnek tekinthető Bach fiú már a potsdami udvar szolgálatában maga is számos művet írt erre a barokk korban még a mainál is finomabb hangzású instrumentumra, édesapja kevés fuvolára komponált darabjának többsége épp az ő kézirataiban maradt fenn, s hagyományozódott az utókorra.
 
Elsősorban valószínűleg pontosan ezért kérdőjeleződhetett meg e kompozíciók némelyikének szerzősége, jóllehet a csembalószólamok viszonylagos egyszerűsége szintén arra utaló jel lehet, hogy a continuo basszusmeneteit példás igényességgel kidolgozó Johann Sebastiannak kevés köze lehetett e művek megírásához. Különösen a BWV 1020 és a BWV 1031 körüljegyzékszámú szonáták esetében gyanús az idegenkezűség, ám az utóbbi esetében a gáláns stílus jellegzetes jegyeinek átvétele feltételezhetően egy drezdai poszt elnyerésére tett kísérlet részének tekinthető.
 
A BWV 1020-as g-moll szonátáról ellenben ténylegesen könnyen elképzelhető, hogy a kamasz, szárnyait még csupán bontogató Carl Philipp Emanuel – zenei tanulmányainak részeként megírt – próbálkozása lehetett, melyhez úgymond édesapja adta a sorvezetőt, talán épp a BWV 1031-es Esz-dúr szonátával. Bárhogy legyen is, az érzékeny és kellemmel teli kompozíció könnyen levesz a lábáról bármely közönséget.
 
Tipikusabbnak mondható azonban az előbb említettekhez hasonlóan részben olasz mintát követő, tehát szintén háromtételes A-dúr szonáta (BWV 1032), s különösen a konvencionálisabb, legalább Corelliig visszavezethető, négytételes triószonáta (BWV 1039), melynek elmélázó, merengő lassú tételei vidámabb, a szólamokban néhol feleselgető gyors tételekkel váltakoznak. A szonátákat pedig három trió, tehát eredetileg orgonára készült (a BWV 583 esetében ismét csak kétes szerzőségű) egytételes darab egészíti ki, melyek meglepően hitelesen szólalnak meg a fuvola–csembaló kettős interpretációjában is.
 
Ashley Solomon és Terence Charlson felvételének egyik különlegességét éppen az adja, hogy harmadik hangszer, hagyományosan viola da gamba támogatása nélkül szólaltatják meg a műveket, ám ennek köszönhetően időnként mintha még melegebben, édesebben szólna az amúgy is csodálatos hangú barokk fuvola. Nem különösebben meglepő, de ebben az interpretációban, ha lehet, még inkább magától értetődőnek tűnik, hogy ugyan Johann Sebastian Bach meglehetősen kevés művet komponált continuóval kísért (vagy szólóban megszólaltatott) fuvolára, e darabok bármikor s bármilyen formában felhangzanak, azonnal elkápráztatják a hallgatót.
 
Előadók:
Ashley Solomon – fuvola
Terence Charlson – csembaló
 
A lemezen elhangzó művek listája:
1-3. Sonata in E flat major BWV 1031
4. Trio in g minor BWV 584
5-7. Sonata in g minor BWV 1020
8-10. Sonata in A major BWV 1032
11.Trio in G major BWV 586
12-15. Sonata in G major BWV 1039
16. Trio in e minor BWV 583

Kapcsolódó írás:Alberto Szpunberg: Johann Sebastian Bach