Főkép

A pimasz deszkás lányból, majd lázadó kamaszból power pop punk királynővé átalakult Avril Lavigne új albumához ismét újabb arculatot alakított ki magának – ez alkalommal sokkal romantikusabbnak, bizonyos szempontból konvencionálisabbnak hat, mint eddig valaha, ugyanakkor szintén sokat megőrzött korábbi kedvességéből és tipikusan a tizenévesekére emlékeztető hangjából, habitusából. Összességében mégis érettebb, nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb a lemez, és ahogy a címe is sugallja kicsit, egyfajta búcsú az álmodozás (a mai fiatalokra jellemző módon, jócskán elnyújtott) korától.
 
Ennek talán ellentmond a Goodbye Lullaby első slágere, a „What The Hell”, amely némileg a múltba kapaszkodva még az első (kapcsolatbeli) kamaszos lázadásról, a hűséges jókislány színeváltozásáról mesél, ráadásul a jól bevált hangszerelési ötletekkel. A szinti által dominált verze egészen retrósra sikeredett, a dinamikus refrén pedig hamisítatlanul avriles – nehéz megállni bárkinek is, hogy ne ugrálva, Avriellel együtt énekelve élvezze a dalt, különösen, ha mindezt koncerten teheti.
 
 
Az albumon szereplő többi szerzemény azonban már egészen más zenei világot képvisel. Előtérbe kerülnek az akusztikus hangszerek, az alig, vagy egyáltalán nem torzított gitárok; a megszólalás általában véve természetesebbnek, tradicionálisabbnak tűnik az eddigi lemezekhez képest – annak ellenére is, hogy az elektronika kétségtelenül meghatározó. A titok nyitját valószínűleg a komplex, egymást egészen különlegesen ellenpontozó és kiegészítő énekszólamokban, valamint a hatvanas-hetvenes éveket idéző gitárhangzásokban érdemes keresni, amit csupán tovább erősít az uralkodóan balladisztikus hangütés.
 
Csodálatos példa minderre a „Wish You Were Here”, melyben az akusztikus elemek finoman adagolt elektronikus effektekkel, a refrén minden ismétléssel egyre jobban kibomló ellenpontjával, valamint bujtatott rappeléssel keveredik, az összhatás ugyanakkor alapvetően kellemes, majdhogynem andalító. Ám még az ennek ellentéteként felfogható, kemény, lendületes „Smile” is a hangszerelés mesterremeke, amely egyetlen pillanatra sem hagyja lankadni a hallgató figyelmét, egyetlen egyszer sem ül le, vagy fárad el.
 
Az „I Love You” az utóbbi évek egyik legsikerültebb szerelmes dala. Még véletlenül sem csap át szenvelgésbe, mégis szép, őszinte és aranyos. A refrén kellemes ívű, a kissé régiesen alternatív ritmus, a folyamatos, gyors akusztikus gitárkíséret nem engedik, hogy szétfolyjon, elnyálasodjon a szám. Ha ellenben valamivel energikusabb nótára vágyunk, a tökéletesen adagolt fokozással kicsúcsosodó „Not Enough” több mint kielégítheti efféle igényeinket. Miképp a többi számban, itt is a változatosság, a tökéletes arányérzék, a szólamok izgalmas ütköztetése, egybefonódása ragad magával. Lényegében minden egyes ütem újabb meglepetéssel szolgál, sehol egy ügyetlen megoldás, minden a helyén van, és egészen nagyot üt.
 
Avril énekesi tehetsége a „4 Real”-ben bontakozik ki leginkább (ennek visszhangjait pedig a nagyszerű „Remember When”-ben fedezhetjük fel). A tónusok és technikák hihetetlen gazdagságával találkozhatunk itt, amit még inkább kiemel a visszafogott, de cseppet sem lomha kíséret. A rejtett számként (vagyis egyszerű ráadásként) hallható „Alice” az Avriltől már megszokott, biztos kézzel megkomponált filmbetétdal, amely éppúgy újszerűen hat, mint amennyire illeszkedik a film atmoszférájához.
 
Nem hiszem, hogy nagyot tévedek, ha kijelentem: a Goodbye Lullaby Avril eddigi legsikerültebb albuma, melyre a felbomlott házasság utáni újrakezdés életérzése is sokban hathatott. Valóban érett, a tökélyig kidolgozott anyag – olyan egységes, jól felépített album, melyen egyetlen dal sem gyengébb a többinél, s legfeljebb a Let Go megjelenésekor érezhettünk ennyire izgalmasnak Avril-megjelenést. Ha most ismerkednék meg Ms. Lavigne muzsikájával, bizonyosan rögtön beleszeretnék, s nem csodálkoznék különösebben, ha más is így érezne ezzel kapcsolatban.
 
Előadók:
Avril Lavigne – ének, gitár, zongora
 
Josh Freese – dob
Rodney Howard – dob
Max Martin – billentyűs hangszerek
Steve Shebby – basszusgitár
Shellback – basszusgitár, dob, gitár
Evan Taubenfeld – ének
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Black Star
2. What The Hell
3. Push
4. Wish You Were Here
5. Smile
6. Stop Standing There
7. I Love You
8. Everybody Hurts
9. Not Enough
10. 4 Real
11. Darlin
12. Remember When
13. Goodbye
 
14. Alice (Hidden Track)
 
Diszkográfia:
Let Go (2002)
Under My Skin (2004)
The Best Damn Thing (2007)
Goodbye Lullaby (2011)
 
Videográfia:
My World (2003)
Live At Budokan: Bonez Tour (2005)
The Best Damn Tour – Live In Toronto (2008)