Főkép1969 a lezárás és a fordulat évének bizonyult a Deep Purple történetében. A lezárásé, hiszen az együttes harmadik nagylemezének megjelenése után Jon Lord egy nagyszabású, ambiciózus műben teljesítette ki progresszív törekvéseit; és a fordulaté, hiszen egy kettős tagcserével megalakult az a formáció, amely ettől kezdve – együtt, vagy külön-külön, de mindenekelőtt az elkövetkező nagyjából három esztendőben – rocktörténelmet írt.
 
A Rod Evanst és Nick Simpert váltó Ian Gillan énekes és Roger Glover basszusgitáros az Episode Six nevű, lényegében másodvonalbeli, ám nem teljesen ismeretlen zenekarból igazoltak át a Deep Purple-be, ahol nem mindennapi alkotó energiákat szabadítottak fel. Együttműködésük eredményeként elsöprő erejű, feledhetetlen dalok, egy egész stílust meghatározó opusok születtek. Ám előbb megvalósítottak egy nagy álmot: a rock és a klasszikus zene első komoly szintézisét.
 
Közreműködőként a nagynevű, ugyanakkor kísérletező kedvű zeneszerzőt, Malcolm Arnoldot, valamint a londoni Royal Philharmonic Orchestrát kértek fel. Arnold többek között a Híd a Kwai folyón Oscar-díjas filmzenéjét komponálta, alapvetően tonális – tehát akkoriban archaikusnak mondható – műveivel, mindenekelőtt szimfóniáival pedig komoly hírnévre tett szert brit zenei körökben. A Thomas Beecham által alapított királyi filharmonikusokat pedig felesleges bemutatni; velük nem kisebb személyiség, mint Igor Sztravinszkij rögzítette lemezre egyik operáját.
 
Arnold már csak azért is tökéletes választásnak bizonyult, mivel Jon Lord első hangverseny hosszúságú szimfonikus műve ugyan nevében és nem szigorúan vett jellegében is concerto, a késői romantika, a zenei modernizmus, valamint az ötvenes és hatvanas évek stílusjegyeinek elegyeként végső soron inkább a tradicionális filmzenék, mintsem a barokk és klasszicista versenyművek rokona. Az igazi újítás viszont pontosan az, amit a darab címe sugall: a rock együttes és a nagyzenekar váltakoztatása, a hangzások és zenei felfogások szembesítése, ütköztetése és egybeolvasztása.
 
A nagyzenekari témák, s különösen a hangszercsoportok sajátosságainak kiaknázása alapos előképzettségre vall, a szimfonikus részek ennek ellenére inkább kellemesen gyönyörködtetőek, mint forradalmiak. Ami összetéveszthetetlen, az a Deep Purple maga; Lord orgona- és Blackmore egyedi, elementáris gitárjátéka, Gillan fenomenális hangja, Glover stabil basszuskísérete és Paice dinamikus, elemeiben egyszerre jazzes és hard rockos dobolása. No és persze az az addig legfeljebb a progresszív rockzenészek képzeletében élő hatás, amit a különböző hangzások, felfogások, ritmikai és szerkesztési megoldások szembeállítása eredményez.
 
Lord zsenialitása éppen abban rejlik, ahogy teljesen magától értetődő áttűnésekkel és átmenetekkel oldja meg a szimfonikus részek és az improvizációktól sem mentes rockdalok közötti váltásokat. Ráadásul a mű szerkezete is sajátos koncepciót tükröz: az első tételben a két zenekar még teljesen elkülönülő blokkokban dolgozza ki a témákat, miközben Lord és Blackmore is szólórészhez jut; a második, hagyományosan lassú tételben Gillan éneke kap szerepet, voltaképp ő válik a főszereplővé, a nagyzenekar pedig a korábbinál sokkalta inkább együttműködik az együttessel; s végül a harmadik tétel egy sodró lendületű tutti, végső és abszolút összeolvadás, melyben Ian Paice dobszólója az egyetlen kiállás.
 
Az eredeti nagylemez (amely az Egyesült Államokban még 1969 decemberében, Nagy-Britanniában viszont csak 1970 januárjában jelent meg) a formátum korlátai miatt meglehetősen durván félbevágta a második tételt, teljességében ezért csupán az 1990-es CD-kiadásnak köszönhetően hallgathattuk meg a darabot, melyhez az 1969. szeptember 24-i hangverseny műsorából még két számot, a Book Of Taliesynről ismert „Wring That Neck”-et, valamint az új felállás első hangszalagra rögzített szerzeményét, a „Child In Time”-ot adták hozzá ráadásként.
 
Jóllehet a Concerto For Group And Orchestra 2002-ben egy speciális kiadás formájában is megjelent, amely a teljes koncertanyagot – vagyis Malcolm Arnold 6. szimfóniáját és a „Hush”-t úgyszintén – tartalmazza, a rá következő évben pedig DVD-n is piacra dobták a concertót, igaz ezúttal ismét kizárólag önmagában, a legelterjedtebb és legközismertebb kiadás valószínűleg az 1990-es CD marad, amely az együttes minden rajongójának gyűjteményében kiemelt helyet érdemel.
 
Az együttes tagjai:
Ritchie Blackmore – gitár
Ian Gillan – ének
Roger Glover – basszusgitár
Jon Lord – orgona
Ian Paice – dob
 
The Royal Philharmonic Orchestra
Malcolm Arnold – karmester
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Wring That Neck
2. Child In Time
3. First Movement: Moderato – Allegro
4. Second Movement: Andante
5. Third Movement: Vivace – Presto
 
Diszkográfia:
Shades Of Deep Purple (1968)
The Book Of Taliesyn (1968)
Deep Purple (1969)
Concerto For Group And Orchestra (1969) – koncert
Deep Purple In Rock (1970)
Fireball (1971)
Machine Head (1972)
Made In Japan (1972) koncert
Who Do We Think We Are (1973)
Burn (1974)
Stormbringer (1974)
Come Taste The Band (1975)
Made In Europe (1976) – koncert
Live In London (1982) – koncert
Perfect Strangers (1984)
The House Of Blue Light (1987)
Nobody’s Perfect (1988) – koncert
Slaves And Masters (1990)
The Battle Rages On… (1993)
Come Hell Or High Water (1994) – koncert
Purpendicular (1996)
Abandon (1998)
Live At The Royal Albert Hall (1999) – koncert
Bananas (2003)
Rapture Of The Deep (2005)
Very Best Of (2008)