Deep Purple: Deep Purple (CD)
Írta: Galamb Zoltán | 2011. 02. 12.
Két évnek sem kellett eltelnie a megalakulás után, és a Deep Purple már a harmadik nagylemezzel jelentkezett. Még ennél is fontosabb, hogy kialakulni látszott egyfajta, sajátosan a zenekarra jellemző séma és stílus.
Az albumok első oldalán mindig négy szám volt hallható, az utolsó pedig két részre, egy instrumentális bevezetőre és egy énekes-dallamos-dögös fél-slágerre oszlott, míg a második oldalt hosszabb, kidolgozottabb kompozíciók alkották. És egyre egyértelműbben felismerhető lett Blackmore gitár- és Lord orgonajátéka, amihez Ian Paice fenomenális dobolása adta az alapot.
A formálódó zenei elképzelések már a pszichedélia felé hajló „Chasing Shadows”-ban kezdenek élesen kirajzolódni. Paice izgalmas ritmusai felett Blackmore szinte jelzésszerűen játssza be az akkordokat, a lényeg mégis a karakteres szólókban testesül meg.
Ugyanennyire tipikusnak hat a „Blind” barokkos csembalókísérete, ami visszamutat a Beatles „In My Life”-jára (jóllehet ezúttal már nem került az anyagba tényleges Beatles-feldolgozás), a stílusáttörésre mégis az eredeti nagylemez első oldalának két utolsó száma készít fel leginkább.
Igaz ugyan, hogy a „Lalena” feldolgozás (habár az egyedüli, amit ezen a lemezen hallhatunk, és ez a korábbi két albumhoz képest komoly koncepcióváltást jelent), a későbbi fejlemények ismeretében mégis ez az a szám, amin kétségtelenül felismerhetők a második felállással végleg kiforrott stílus legfontosabb jegyei.
A lecsupaszított alapban, no meg az elmélkedő énekben és szövegben, amit jól átgondolt fokozás tesz rendkívül hatásossá, a „Child In Time” előképére ismerhetünk. A „Painter” ugyanakkor a később jóval keményebb felfogásban megszólaltatott blues-rock számok irányába mutat, és köztes láncszemnek tekinthető a „Wring That Neck” és, mondjuk, a „Demon’s Eye” között.
A második oldal két kevésbé ütős számmal nyit. A „Why Didn’t Rosemary” a „Painter”-nél jóval hagyományosabb, tempós, tizenkét ütemes blues, amit inkább Blackmore mostanra azonnal felismerhetővé vált stílusú gitárszólója, mintsem a téma vagy az énekdallam tesz élvezetessé, míg a „Bird Has Flown” az album legelborultabban pszichedelikus száma, amely a Beatles Revolverével és a Pink Floyd kezdeti próbálkozásaival mutat zenei rokonságot.
Az album egyértelműen legjobban sikerült dala, az „April” a Deep Purple (valójában Jon Lord) első tudatosan szvit-formában megírt száma, melyben a rockos és klasszikus elemek nem csupán izgalmasan vegyülnek egymással, hanem a tisztán kamarazenekari betétnek köszönhetően – amely immár túllép az „Anthem” fúgájának kontrasztra játszó meghökkentésén – concertáló jelleget ölt, tematikusan pedig sokkal egységesebb, kidolgozottabb, érettebb kompozíció.
Egyszóval valami nagyobb szabásút, valami kísérletezőbbet sejtet, ami a még ugyanebben az évben elő- és kiadott Concerto For Group And Orchestra című, rock együttesre és nagyzenekarra komponált műben realizálódott.
A csapat nevét viselő – meghökkentő módon nem az első, hanem a harmadik – Deep Purple album bármennyire kiérlelt elegye a rockzene kemény, progresszív és pszichedelikus válfajainak, talán a leginkább elfeledetté vált a korai opusok közül.
Ennek egyik oka vélhetően az lehet, hogy a vallásellenesnek kikiáltott borító miatt több forgalmazó nem vette át a nagylemezt az Egyesült Államokban, ugyanakkor nyilvánvalóan az is komoly szerepet játszhatott a viszonylagos sikertelenségben, hogy a zenekar rögtön ezután két rocktörténeti jelentőségű felvétellel, a Concerto For Group And Orchestrával és az In Rockkal állt elő. A Deep Purple ennek ellenére egészen kiváló, mindenki számára felfedezésre érdemes lemez.
Az együttes tagjai:
Jon Lord – Hammond orgona, billentyűs hangszerek
Ritchie Blackmore – gitár
Ian Paice – dob, ütőhangszerek
Nick Simper – basszusgitár, ének
Rod Evans – ének
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Chasing Shadows
2. Blind
3. Lalena
4. a) Fault Line
4. b) The Painter
5. Why Didn’t Rosemary?
6. Bird Has Flown
7. April
Diszkográfia:
Shades Of Deep Purple (1968)
The Book Of Taliesyn (1968)
Deep Purple (1969)
Concerto For Group And Orchestra (1969) – koncert
Deep Purple In Rock (1970)
Fireball (1971)
Machine Head (1972)
Made In Japan (1972) – koncert
Who Do We Think We Are (1973)
Burn (1974)
Stormbringer (1974)
Come Taste The Band (1975)
Made In Europe (1976) – koncert
Live In London (1982) – koncert
Perfect Strangers (1984)
The House Of Blue Light (1987)
Nobody’s Perfect (1988) – koncert
Slaves And Masters (1990)
The Battle Rages On… (1993)
Come Hell Or High Water (1994) – koncert
Purpendicular (1996)
Abandon (1998)
Live At The Royal Albert Hall (1999) – koncert
Bananas (2003)
Rapture Of The Deep (2005)
Very Best Of (2008)
Az albumok első oldalán mindig négy szám volt hallható, az utolsó pedig két részre, egy instrumentális bevezetőre és egy énekes-dallamos-dögös fél-slágerre oszlott, míg a második oldalt hosszabb, kidolgozottabb kompozíciók alkották. És egyre egyértelműbben felismerhető lett Blackmore gitár- és Lord orgonajátéka, amihez Ian Paice fenomenális dobolása adta az alapot.
A formálódó zenei elképzelések már a pszichedélia felé hajló „Chasing Shadows”-ban kezdenek élesen kirajzolódni. Paice izgalmas ritmusai felett Blackmore szinte jelzésszerűen játssza be az akkordokat, a lényeg mégis a karakteres szólókban testesül meg.
Ugyanennyire tipikusnak hat a „Blind” barokkos csembalókísérete, ami visszamutat a Beatles „In My Life”-jára (jóllehet ezúttal már nem került az anyagba tényleges Beatles-feldolgozás), a stílusáttörésre mégis az eredeti nagylemez első oldalának két utolsó száma készít fel leginkább.
Igaz ugyan, hogy a „Lalena” feldolgozás (habár az egyedüli, amit ezen a lemezen hallhatunk, és ez a korábbi két albumhoz képest komoly koncepcióváltást jelent), a későbbi fejlemények ismeretében mégis ez az a szám, amin kétségtelenül felismerhetők a második felállással végleg kiforrott stílus legfontosabb jegyei.
A lecsupaszított alapban, no meg az elmélkedő énekben és szövegben, amit jól átgondolt fokozás tesz rendkívül hatásossá, a „Child In Time” előképére ismerhetünk. A „Painter” ugyanakkor a később jóval keményebb felfogásban megszólaltatott blues-rock számok irányába mutat, és köztes láncszemnek tekinthető a „Wring That Neck” és, mondjuk, a „Demon’s Eye” között.
A második oldal két kevésbé ütős számmal nyit. A „Why Didn’t Rosemary” a „Painter”-nél jóval hagyományosabb, tempós, tizenkét ütemes blues, amit inkább Blackmore mostanra azonnal felismerhetővé vált stílusú gitárszólója, mintsem a téma vagy az énekdallam tesz élvezetessé, míg a „Bird Has Flown” az album legelborultabban pszichedelikus száma, amely a Beatles Revolverével és a Pink Floyd kezdeti próbálkozásaival mutat zenei rokonságot.
Az album egyértelműen legjobban sikerült dala, az „April” a Deep Purple (valójában Jon Lord) első tudatosan szvit-formában megírt száma, melyben a rockos és klasszikus elemek nem csupán izgalmasan vegyülnek egymással, hanem a tisztán kamarazenekari betétnek köszönhetően – amely immár túllép az „Anthem” fúgájának kontrasztra játszó meghökkentésén – concertáló jelleget ölt, tematikusan pedig sokkal egységesebb, kidolgozottabb, érettebb kompozíció.
Egyszóval valami nagyobb szabásút, valami kísérletezőbbet sejtet, ami a még ugyanebben az évben elő- és kiadott Concerto For Group And Orchestra című, rock együttesre és nagyzenekarra komponált műben realizálódott.
A csapat nevét viselő – meghökkentő módon nem az első, hanem a harmadik – Deep Purple album bármennyire kiérlelt elegye a rockzene kemény, progresszív és pszichedelikus válfajainak, talán a leginkább elfeledetté vált a korai opusok közül.
Ennek egyik oka vélhetően az lehet, hogy a vallásellenesnek kikiáltott borító miatt több forgalmazó nem vette át a nagylemezt az Egyesült Államokban, ugyanakkor nyilvánvalóan az is komoly szerepet játszhatott a viszonylagos sikertelenségben, hogy a zenekar rögtön ezután két rocktörténeti jelentőségű felvétellel, a Concerto For Group And Orchestrával és az In Rockkal állt elő. A Deep Purple ennek ellenére egészen kiváló, mindenki számára felfedezésre érdemes lemez.
Az együttes tagjai:
Jon Lord – Hammond orgona, billentyűs hangszerek
Ritchie Blackmore – gitár
Ian Paice – dob, ütőhangszerek
Nick Simper – basszusgitár, ének
Rod Evans – ének
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Chasing Shadows
2. Blind
3. Lalena
4. a) Fault Line
4. b) The Painter
5. Why Didn’t Rosemary?
6. Bird Has Flown
7. April
Diszkográfia:
Shades Of Deep Purple (1968)
The Book Of Taliesyn (1968)
Deep Purple (1969)
Concerto For Group And Orchestra (1969) – koncert
Deep Purple In Rock (1970)
Fireball (1971)
Machine Head (1972)
Made In Japan (1972) – koncert
Who Do We Think We Are (1973)
Burn (1974)
Stormbringer (1974)
Come Taste The Band (1975)
Made In Europe (1976) – koncert
Live In London (1982) – koncert
Perfect Strangers (1984)
The House Of Blue Light (1987)
Nobody’s Perfect (1988) – koncert
Slaves And Masters (1990)
The Battle Rages On… (1993)
Come Hell Or High Water (1994) – koncert
Purpendicular (1996)
Abandon (1998)
Live At The Royal Albert Hall (1999) – koncert
Bananas (2003)
Rapture Of The Deep (2005)
Very Best Of (2008)