FőképA norvég Dimmu Borgir idén kissé megfogyatkozva és vadonatúj imidzzsel, valamint egy igen erős albummal tért vissza. A rajongókat sokkolta az a korábbi bejelentés, miszerint a szimfonikus hangzásért felelős billentyűs, Mustis, valamint az operás, tiszta énekhangot adó basszusgitáros, I.C.S. Vortex elhagyja a bandát.

Sokan úgy hitték, ez akár a Dimmu Borgir végét is jelentheti és ugyan valóban kár a zenét nagymértékben színesítő két zenészért, azért ne felejtsük el, hogy a zenekar két alapítótagja már e két meghatározó alak közreműködése előtt is óriási lemezeket írt. Ennek tudatában én mindenféle félelem nélkül mertem nekilátni az új lemez fogyasztásának.

Bár a kritikusok és a rajongók körében a mai napig vitatéma, hogy a Dimmu Borgir eléggé hiteles képviselője-e a black metal műfajnak, vagy csak egy jól összerakott, kommersz marketingfogás, személy szerint nekem sosem volt kétségem az előbbi felől.
Akik eddig is sokat problémáztak azon, hogy bekategórizálják ezt a zenét, azokat még inkább elbizonytalanítja az új irányvonal, ami egy minden eddiginél epikusabb és összetettebb stíluskavalkád.

Bizonyára lesznek majd olyanok, akik szerint az Abrahadabra már jóval túllőtt a célon, de úgy gondolom, nincs értelme túlzással vádolni egy olyan zenekart, ami megjelenésében és hozzáállásában már a kezdetektől fogva ennyire extrém volt.
Nyilván sokakat elriaszt, vagy taszíthat az, hogy a zene mellett a külsőségek is ennyire hangsúlyosak, de ebben az esetben végülis megvan (és mindig is megvolt) az összhang a kettő között.
 
Én egyébként azt vártam volna, hogy a hangzásban nagy szerepet vállaló muzsikusok nélkül a zenekar visszatér az alapokhoz és egy nyers és brutális, minden sallangtól mentes black metal lemezt készítenek, de ez a tipp csak részben jött be.

Ami a zene metal részét illeti, az a korábban beépült thrash-metalos, gótikus, stb. elemeket megtartva ugyan, de még mindig leginkább a black metal jellegzetes ismérveit mutatja: túlnyomórészt szélvészgyors alaptempó és -riffelés (amit a gitárosok olykor a rájuk már jellemző katonásan szigorú, vagy gallopozós, menetelős témákkal bolondítanak meg), és természetesen Shagrath embertelen károgása, hörgése.

Emellett pedig szimfonikus elemekben is bővelkedik a lemez, méghozzá talán minden eddiginél erősebben és még hatásosabban: Mustist egy komplett nagyzenekarra, valamint egy soktagú kórusra cserélték, Vortex helyett pedig vendégénekesek sora adja vokálban azt az ellenpólust, amire Shagrath brutális stílusa mellett szükség van.
Az eredmény döbbenetes: egy teljesen új és mégis a régihez hasonló sötét horror-hangulat, ami zeneileg a Cradle of Filth és a Therion ismertetőjegyeit is magába szippantotta és azt hiszem, mindenféle elfogultság nélkül mondhatom, hogy túl is nőtt rajtuk.

A nagyzenekar minden egyes dalban végigkíséri a pusztító black metalt és nem is szorul háttérbe mellette: az egész produktum bombasztikus hangzással bír. A zenészek teljesítményét talán már nem is kell méltatnom, hiszen a tőlük megszokott magas színvonalat hozzák, aminek köszönhetően akár már a progresszív jelzőt is rá lehetne sütni a produkcióra. Azt azért megjegyezném, hogy az ezen a lemezen elsőként szereplő dobos, a Vaderből importált és a Hellhammert váltó Daray is nagyon korrektül, egyszerre ízlésesen és brutálisan üti/veri/rúgja a bőröket.

 

Utóbbi párhuzam nem csupán a nagyzenekar, valamint a kórusok jelenléte miatt adódhat, hanem Snowy Shaw miatt is. A különleges orgánumú énekest egyenesen a Therionból vette kölcsön a csapat és nagyrészt ő hivatott helyettesíteni Vortex különleges énektémáit.
Őszintén szólva legtöbb helyen mégsem illik a hangja a képbe, de a másik két vendégénekesé annál inkább: a „Gateways” című dalban kisegítő hölgy éneke nem csupán a korábbi másoddalnok hangját és stílusát idézi meg tökéletes módon, de Shagrath őrült és kíméletlen előadásmódjához is jobban passzol, mint Shaw heavy metalos hangja. A záró tételben pedig nem kisebb figura tűnik fel, mint Kristoffer „Garm” Rygg (Ulver, Arcturus, Borknagar), aki rá jellemzően szintén óriásit alakít.

Az Abrahadabra igen átgondolt és megkomponált lemez, amely az első pillanattól kezdve jó magasra teszi a lécet és a színvonal nem is esik ezután sem. A változatos témáknak és a nagyzenekarnak hála minden dalnak saját arculata van, még annak ellenére is, hogy általában rövid, nem ritkán mindössze egy szavas, vagyis rendkívül egyszerű refrénjük van.

Zeneileg talán a Death Cult Armageddonhoz áll legközelebb, a már említett „Gateways” lehetne akár a „Progenies Of The Great Apocalypse” ikertestvére is. Ezt a dalt egyértelműen még a régi tagokkal együtt alkották, az énektéma pont Vortexhez illik és szerencsés, hogy megtalálták ezt a hibbant nőszemélyt, aki elég jól helyettesíti.
A (horror)hangulatos videoklippel is megtámogatott dal az együttes könnyen fogyasztható, monumentális zenei világát mutatja be: félelmetes kórusokkal, sebes zúzással, teátrális előadásmóddal és egy roppant erős, epikus és nagyívű befejezéssel.

A korongon helyet kapott egy, mindössze a csapat nevével fémjelzett dal is, amely egy igazi metal induló, középtempós menetelésre emlékeztet és természetesen himnikus magasságokba tör.
Érdemes még kiemelni a „Ritualist” című tételt, ami a black metal legnagyobb őseinek is tiszteletére válna és annak minden kellékét felhasználja: a félelmetes, láncot csörgető intró után egy szép akusztikus témával indít, amit végig megtartva szép egyenletességgel építkezik fel, majd kíméletlen brutalitással száguld a nóta az epikus refrénig – egyszerűen zseniális.

A már emlegetett „Endings and Continuations” szintén az album legnagyobb pillanatai közé tartozik összetettsége révén, amire Shagrath és Garm párbeszéde teszi fel a koronát.
 
Bár nem ez az első ilyen szimfonikus jellegű kísérlete a zenekarnak, az új anyagon hallható filmzene-szerű megközelítés mégis újként és izgalmasként hat amellett, hogy felvonultatja a Dimmu Borgir összes kedvelt jellemzőjét: az elsöprő erőt és a már megszokott fenséges, monumentális, sötét atmoszférát. 
 
Az együttes tagjai:
Shagrath – ének, billentyűk
Silenoz – ritmusgitár
Galder – szólógitár
 
Közreműködők:
Snowy Shaw - basszusgitár, ének
Daray - dobok
Agnete Kjolsrud - ének
Garm - ének
Norvég Rádió Zenekar
Schola Cantorum kórus
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Xibir
2. Born Treacherous
3. Gateways
4. Chess with the Abyss
5. Dimmu Borgir
6. Ritualist
7. The Demiurge Molecule
8. A Jewel Traced Through Coal
9. Renewal
10. Endings and Continuations
 
Diszkográfia:
For all tid (1994)
Stormblast (1996)
Enthrone Darkness Triumphant (1997)
Godless Savage Garden EP (1998)
Spiritual Black Dimensions (1999)
Puritanical Euphoric Misanthropia (2001)
Death Cult Armageddon (2003)
Stormblast (2005)
In Sorte Diaboli (2007)
Abrahadabra (2010)