FőképFeltámadás vagy hattyúdal? Amikor megjelent Ritchie Blackmore új tagokkal újjászervezett zenekarának első (a Rainbow nyolcadik) stúdióalbuma, még nem tudhattuk, hogy e két, egymást valójában nem kizáró lehetőség között kellene választanunk.
Mindössze annyi volt érezhető, ha nem is tudható, hogy a gitáros legenda új etapba kezd pályafutásában, és ezt egyrészt a zenekar pontos elnevezésével, másrészt a borítóval, s különösen a betűtípus megválasztásával jelezte egyértelműen.
 
Az együttes neve ugyanis nem egyszerűen Rainbow, hanem az első lemezre utalón Ritchie Blackmore’s Rainbow lett, a betűtípus pedig a nagy korszakot idézőn régies, a kódexek írására emlékeztető, díszített és kissé szögletesen megformált elemekből állt. Mindez egyszerre adta meg a visszatekintés bizonyosságát, és sugallta az újrakezdés különbözni vágyását is.
 
Ehhez még hozzájárult egyfajta furcsa deja vu érzés, hiszen az új anyag sokkal keményebb, sokkal fémesebb hangzással dicsekedhetett, mint a korábbi, tipikus hard rock-, később pedig lágyabb AOR-jellegű kísérletek, a neoklasszikus metal jegyeit pedig attól az Yngwie Malmsteentől vették át, aki korábban épp Blackmore-tól tanulta el a szimfonikus gondolkozást, valamint a klasszikus zenei idézetek, reminiszcenciák és a kemény rock ötvözésének mikéntjét.
 
A Rainbow-tól szokatlanul tempós „Wolf To The Moon” gitárriffje ugyanúgy orgonaponton alapul, ahogy azt Malsteen számaiban (és a barokk darabokban vagy Paganini műveiben) oly gyakran hallani, a lényegében a névtelenségből a reflektorfénybe lépő, skót Doogie White hangja pedig oly tökéletesen illik ebbe a hard rock, a metal és az AOR elemeit elegyítő zenébe, hogy nála jobb énekest Blackmore keresve sem találhatott volna az új stílushoz. A barokkos akkordbontásból indító gitárszóló egyenesen tanítani való.
 
A „Cold Hearted Woman” még mindig Malsteenre emlékeztet, ám nem a kifejezetten gyors, inkább középtempójú, húzós-döngölős számaira, míg a „Hunting Humans” konok, lefelé lépegető főtémája és melodikus refrénje ragyogóan egyesíti a némelyik Rainbow-számra jellemző szikárságot az AOR tipikus, áradó dallamosságával. Az egyre bővülő harmonizálás és tematikus építkezés miatt ugyanakkor egyetlen pillanatra sem válik unalmassá a dal.
 
A „Stand And Fight” visszatérés a korábbi korszakokból ismert stílushoz. Tökéletesen elhelyezett, lendületes rock and roll, igazi hard rock mestermű, enyhén torzított gitárral és szájharmonikával, amely az énekdallamtól és énekhangtól eltekintve akár a Deep Purple repertoárjába is beillett volna. A felépítés, a szerkezet a visszafogott, okos hatásfokozás tökéletes példája.
 
Az „Ariel” minden kétséget kizáróan az album messze legeltaláltabb slágere. A lassabb tempójú, karakteres dobszólamra és keleties, szaggatott gitármotívumokra épülő, a háttérben akusztikus akkordbontásokkal árnyalt téma, a nagy ívű dallamok egyszerre emlékeztetnek a titokzatossággal teli, mesésen középkorias, lovagkort idéző Rainbow-kompozíciókra és a 20. század végének neoklasszikus metaljára. Doogie White ezúttal is Blackmore-hoz hasonlóan emlékezetes teljesítményt nyújt, és ezzel hihetetlenül emeli a lemez fényét.
 
A „Too Late For Tears” ismételten hagyományosabb hard rock and roll, amely tökéletes nyitány egy bakelitlemez második oldalához, és bármelyik hard rock banda megirigyelhetné Blackmore abbéli képességét, hogy lerágott csontokból bármikor újszerűt alkosson. A refrén még a verzénél is összehasonlíthatatlanul jobban, kifejezette fenomenálisan sikerült, a gitárszóló pedig éppoly zseniális, jó értelemben véve hatásvadász, mint a refrén dallama és hangszerelése.
 
A „Black Masquerade” ismét egy tüzes tempójú, neoklasszikus darab, némi spanyol hévvel elegyítve. Benne pazarul keverednek a rock és a metal elemei, az igazi meglepetés azonban a spanyolos, akusztikus gitárral előadott szólókezdés, amely már a Blackmore’s Night irányába indul el. Ugyancsak ebben a számban hallható az album egyetlen billentyűs szólója, amely ha kiemelkedően emlékezetesnek nem is mondható, mindenképp színesíti az anyagot.
 
Talán a bluesos hard rock témára épülő „Silence” lóg ki leginkább az anyagból, ám mind Doogie White éneke, mind Blackmore játéka és szólói kimagasló teljesítményként értékelhetők, és úgy érzem, egyáltalán nem baj, ha az efféle változatosság még izgalmasabbá teszi az albumot, különösen, ha stílusát tekintve a szám oly határozott ellentétben áll a rákövetkező dallal.
 
Az Edvard Grieg Peer Gyntjéből idézett „Hall Of The Mountain King” sötét, őrjöngésig fokozott motívuma ideális téma a Rainbow misztikus oldalának erősítéséhez; a kromatikusan mozgó, mollos harmóniák az északi metal bandák epikus számainak hangulatát idézik, vagy inkább előlegezik meg, a szám eközben mégis megmarad a klasszikus – bár igencsak kemény – hard rock határain belül.
 
A „Still I’m Sad” újbóli megjelenése sorlemezen esetleg figyelmeztető jel lehetett volna, ámde a legelső, a későbbi sikereket megalapozó Rainbow-albumot ugyancsak e szám feldolgozása zárta, igaz akkor még instrumentális változatban.
Ezúttal a koncertekre emlékeztető, fantázia jellegű gitár-intro vezeti fel az egykori Yardbirds-slágert, egy helyen még az emblematikus „Greensleeves”-téma pár hangja is felcsendül, hogy Blackmore és társai ismét, utoljára a húrokba csapjanak, és a dal eddigi legtökéletesebb Rainbow-verziójával álljanak elő, melyben mindenki, de különösen White és Blackmore remekel.
 
Feltámadás és hattyúdal. Ez lett a Stranger In Us Allból, amely a Rainbow egyik legsikerültebb, egyik legjobb albuma: friss, változatos, egységes, kidolgozott.
Talán tényleg a csúcson érdemes abbahagyni, ám ez esetben szó sem volt befejezésről, csupán egy teljességgel más irányba térült el az immár idősödő gitáros élete és stílusa, Blackmore pedig a feleségével, Candice Nighttal együtt megalapította a hamar komoly hírnevet szerzett reneszánsz rock csapatot, a Blackmore’s Nightot.
 
Az együttes tagjai:
Ritchie Blackmore – gitár
Doogie White – ének
John O’Reilly – dob
Greg Smith – basszusgitár
Paul Morris – billentyűs hangszerek
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Wolf To The Moon
2. Cold Hearted Woman
3. Hunting Humans (Insatiable)
4. Stand And Fight
5. Ariel
6. Too Late For Tears
7. Black Masquerade
8. Silence
9. Hall Of The Mountain King
10. Still I’m Sad
 
Diszkográfia:Ritchie Blackmore’s Rainbow (1975)
Rising (1976)
On Stage (1977) – koncert
Long Live Rock’n’Roll (1978)
Down To Earth (1979)
Difficult To Cure (1981)
Straight Between The Eyes (1982)
Bent Out Of Shape (1983)

Finyl Vinyl (1986)
Stranger In Us All (1995)