FőképAmikor a Finyl Vinyl megjelent, Ritchie Blackmore épp hatalmas sikerű koncertturnén kápráztatta el a világot a Deep Purple-lel, ezért némileg érthetetlennek tűnt, miért is kell hivatalos Rainbow-albumot megjelentetni.
Hacsak nem az lehetett az ok, hogy egyszerre két rókáról is bőrt nyúzzanak le, hiszen bizton számítani lehetett rá, hogy a Purple-fanatikusok ugyanúgy megveszik az albumot, ahogy a Rainbow rajongói is.

Ráadásul a lemezre felkerült anyag egyrészt addig kiadatlan koncertfelvételekből és kislemez B-oldalakból állt, egyszóval inkább beillett valamiféle búcsúztatásnak, mintsem tényleges soralbumnak, márpedig a kiadó kétségkívül a kanonizált diszkográfiába illő és illesztendő kiadványként kezelte a korongot.
 
Ennyire azért mégsem érdekelheti Blackmore-t és a Polydort a mindenáron való haszonszerzés – gondoltam sok rajongótársammal együtt, és mikor meghallgattam az anyagot, elsőre mégis ilyennek, tisztán profitbegyűjtő vállalkozásnak tűnt az egész. Ami nyilvánvalóan nem jelentette azt, hogy ne tetszettek volna a koncertekről kiválasztott számok, vagy a Magyarországon lényegében hozzáférhetetlen kislemez-dalok.
A Rainbow végtére is nem amatőr csapat volt, akik mindenféle szirszarral álltak elő, hanem Blackmore egyik legizgalmasabb projektje, melyben minden más együttesénél jobban adhatta önmagát.
 
Már a borító is kifejező, jelképes erejű. Bőrfedelű, tehát nyilvánvalóan nagy becsben tartott fényképalbumra emlékeztet, melynek fejelése a klasszikus korszak betűtípusával megjelenő Rainbow-felirat (noha Dio-val mindössze két szám került az anyagba).
A képen Blackmore ül a fémkordonon egy leszedett arénaszínpad előtt. Ennél egyértelműbben nehéz lett volna kifejezni a lezártságot, a múltbeliséget, mégis, mintha valamiféle, megnyugtatóan szép emlékekkel teli megelégedettség hatná át úgy a borító, mint az album mögötti koncepciót.
 
A koncertfelvételek reprezentatív képet adnak lényegében a zenekar teljes pályafutásáról, bár a számok zöme – ahogy az várható és elvárható is volt – az utolsó korszakból való. Az orientált rock élőben is kiválóan működött, különösen, hogy Blackmore voltaképp ilyenkor engedhette szabadon a fantáziáját, szólói ilyenkor érvényesültek igazán, és a számok hangszerelését is ilyenkor kezelte, változtatta valóban kreatív módon.

Az „I Surrender” például az album-verziónál izgalmasabb, reggae-s beütéssel szólal meg, a tényleges különlegesség pedig a „Difficult To Cure” hosszú szólóval majd instrumentális játszadozással bevezetett, nagyzenekarral előadott változata.
 
Érdekes volt hallani élőben (még ha csak felvételről is) Graham Bonnetet, és csak sajnálhatjuk, hogy Magyarországon sosem járt az a csapat. Komoly hiányt pótolt az is, hogy végre megismerhettük koncertváltozatban is a Dio-korszak egyik legnagyobb dobását, a „Long Live Rock’n’Roll”-t.
 
A koncertszámok között, után hallható a három kislemez B-oldal, melyek közül a „Jealous Lover” jól eltalált, különösebben azonban nem átütő darab, szemben a „Bad Girl”-lel, amely bármelyik Rainbow lemezre felkerülhetett volna (igaz a felállás és a stílus is predesztinálta volna a Down To Earth-öt, a színvonal ellenben egészen magas).

A merengő hangulatú „Weiss Heim” is egészen csodálatos instrumentális kompozíció, amely inkább mérhető a „Maybe Next Time”-hoz, mint a két lemezzel későbbi, kevésbé eltalált „Anybody There”-hez, és rendkívül stílusosan zárja le mind ezt az albumot, mind a Rainbow feloszlás előtti – ezzel a lemezzel talán elsősorban üzleti érdekekből, de érzésem, reményeim szerint inkább a teljességre törekedve –, kissé meghosszabbított korszakát.
 
Akárhogy is volt, akármi is vezérelhette a zenekart és/vagy a kiadót, a Finyl Vinyl tagadhatatlanul jó, bár meglehetősen vegyes hangulatú duplaalbum, többségében olyan koncertanyag, ami nélkül megrövidítve érezhetnénk magunkat, vagyis érezhetné magát minden igazi Rainbow-rajongó még akkor is, ha aztán videón (DVD-n, sőt, akár YouTube-on is) minden hozzáférhetővé vált. E nélkül valóban nem lenne teljes a Rainbow-diszkográfia.
 
Az együttes tagjai:
Ritchie Blackmore – gitár
Joe Lynn Turner – ének
Graham Bonnet – ének
Ronnie James Dio – ének
Roger Glover – basszusgitár
Bob Daisley – basszusgitár
Chuck Bürgi – dob
Bobby Rondinelli – dob
Cozy Powell – dob
David Rosenthal – billentyűs hangszerek
Don Airey – billentyűs hangszerek
David Stone – billentyűs hangszerek
Lin Robinson – vokál
Dee Beale – vokál
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Spotlight Kid
2. I Surrender
3. MISS Mistreated
4. Streat Of Dreams
5. Jealous Lover
6. Can’t Happen Here
7. Tearin’ Out My Heart
8. Since You Been Gone
9. Bad Girl
10. Difficult To Cure
11. Stone Cold
12. Power
13. Man On The Silver Mountain
14. Long Live Rock’n’Roll
15. Weiss Heim
 
Diszkográfia:Ritchie Blackmore’s Rainbow (1975)
Rising (1976)
On Stage (1977) – koncert
Long Live Rock’n’Roll (1978)
Down To Earth (1979)
Difficult To Cure (1981)

Straight Between The Eyes (1982)
Bent Out Of Shape (1983)
Finyl Vinyl (1986)
Stranger In Us All (1995)