Avenged Sevenfold: Nightmare (CD)

Egy zenekar életében egy tagcsere a legritkább esetben sem sétagalopp. Mert ennek következtében megváltozik a banda hangzása, például ha egy új orgánum kerül a mikrofon mögé, vagy másfajta harmóniákat pengető szólógitáros tűnik fel a színen. Persze ezek a legkevésbé megrázó változások, melyek – nyilvánvalóan – fel sem érnek egy olyan veszteséggel, mint amikor a tagcsere kényszerűségből, és ráadásul szomorú apropóból következik be, ugyanis az egyik tag eltávozott az élők sorából. Sajnos az Avenged Sevenfold esetében ez a tragikus helyzet állt elő. De ne szaladjunk ennyire előre…
 
A kétezres évek elején, az éppen szárnyait bontogató metalcore (új hullám) irányzattal kerültek a közönség látókörébe Orange Country anyaszomorítói. Eleinte az akkoriban jellemző hörgős-morgós zenét képviselték, de már az első albumuknál is érződött rajtuk, hogy kilógnak a többi pályatárs közül, ráadásul felfelé…

Aztán jött a második album (Waking The Fallen), amelyen már a tiszta ének is nagyobb szerepet kapott, és amellyel underground körökben komoly sikereket értek el, valamint amely az eladások kereskedelmi sikerét tekintve tavaly nyáron elérte az „arany” státuszt. Ezután, 2005-ben érkezett az a kiadvány (City Of Evil), amely már egy nagy, multi kiadó gondozásában jelent meg, és amelytől, aki csak hallotta, egy emberként helyezte az állát le a földre álló helyzetben... Odáig és vissza voltak tőle a kritikusok és a rajongók is.

A nagy nemzetközi áttörés a Félelem és reszketés Las Vegas-ban című mű ihlette szöveg és képi világú single-nek, a „Bat Country”-nak volt elsősorban köszönhető. A sikert, azt hiszem, különösen jól mutatja az az adat, hogy mostanáig nagyjából két és fél millió darab (többszörös platinalemez…) talált gazdára az albumból.

A kiadó hathatós közreműködésének köszönhetően természetesen a promóciós turné is remekül sikerült, ekkoriban már Európában is részt vettek szinte az összes jelentősebb rock/metal fesztiválon, igaz még napközbeni időpontban, gyakran tűző napsütésben, de ott voltak, és ez volt a lényeg. Azon a lemezen kiválóan ötvözték a rock és a metal különféle stílusjegyeit, komplex, összetett muzsikát játszottak, a hörgős részek az énekből szinte teljes egészében eltűntek, és a nóták olyan vokálokkal voltak megtámogatva, hogy „besírsz”.

Lehetett persze zenekarokat felsorolni hasonlítgatás gyanánt (Metallica, Iron Maiden, Guns And Roses, Mötley Crüe, stb.), de nem kell attól félni, hogy esetleg a plágium legapróbb esete is fennállna. 2007-re, az előző turné eredményességének következtében, a rock/metal színtér egyik vezető zenekarává nőtték ki magukat, így megengedhették maguknak azt a sokak számára már-már „luxus” kategóriába sorolható cselekedetet, hogy a soron következő albumukat mindenféle külső, produceri segítség nélkül készítsék el.

A lemez szimplán a csapat nevét viselte, azonban ez már nem talált annyira egyértelmű szeretetre a kritikusok és rajongók között. Talán jót tett volna egy külső szakemberi fül, amely egy-két kissé „agyament’ ötletükre nemet mondott volna. Természetesen az is köröket vert a pályatársak aktuális próbálkozásaira, de valóban, az elődjéhez képest sokkal inkább leegyszerűsített (hangsúlyozottan az előző lemezzel összevetve) dalok kaptak rajta helyet, melyekkel talán a kereskedelmi, rádiós siker volt az egyik fő cél.

Ment is a köpködés, lehúzás némely kritikában… Ezzel különösebben nem törődtek a srácok, köszönték szépen, újfent körbeturnézták a világot, és sikert sikerre halmoztak. Időközben rendesen kikupálódtak, némelyek szétvarrták magukat, vannak, akik nagy valószínűséggel az edzőtermeket látogatják gyakran, mindezektől kissé klisés rocksztároknak tűnhetnek, és sokakban emiatt erős ellenérzet alakulhatott ki az irányukba.
 
2009 nyarán kezdték el írni jelen albumot, és érkeztek is folyamatosan a hírek a tagoktól, hogy jól halad a munkafolyamat, és mennyire büszkék az új szerzeményeikre, aztán hirtelen év végén jött a tragikus hír: elhunyt a dobos…

Tudni kell Jimmy „The Rev” Sullivan dobosról, hogy nem csupán a kortárs ütősök élmezőnyébe tartozott, de kiváló dalszerző is volt, a koncerteken pedig remekül vokálozott, ezen kívül pedig igazi „party-animal” volt, aki habzsolta az életet, buli, pia, rock and roll…
 
Halála után a zenekar énekese, M. Shadows - akivel gyerekkoruk óta cimborák voltak - mesélte el, hogy egyszer azt mondta neki kölyökként Rev, hogy híres rocksztárok lesznek, és nem éli meg a 30. életévét. Sajnos utóbbi dolgot tekintve is igaza lett, ugyanis 28 éves korában hagyta maga mögött a földi létet…
Alig pár nappal a halála előtt fejezte be a zenekar a lemezanyag megírását, „feldemózás”-át, így a munka legfontosabb része megvolt, azonban érthető módon ilyen állapotban nem rohantak egyből a stúdióba rögzíteni az anyagot.

Tavasszal érkezett a hír, hogy felkérték a Dream Theater dobos-főnökét, Mike Portnoy-t , hogy „csörömpölje fel” a már megírt dobtémákat a készülő lemezre, mert ő volt Jimmy kedvence és példaképe. Portnoy szinte gondolkodás nélkül elvállalta a feladatot, ugyanis kiderült, hogy nagy rajongója a zenekarnak. A felvételek meg is történtek, és most már volt producer is a srácok körül a stúdióban, mégpedig Mike Elizondo. Amellett, hogy leginkább ő híres hip-hop producerként ismert, írt már nótát Pink-nek és Nelly Furtado-nak is.

Május közepén jelentették meg digitális formában a címadó nyitónótát. A szaggatott kezdés, riffelős verze, szövegköpködős rész a csodaszépen simulékony refrén előtt, hatalmas szólók, mind-mind arra utalnak, hogy újfent valami remeket alkottak meg a srácok, arról nem is beszélve, hogy ismét igencsak összetett lett a dal felépítése, tehát még csak véletlenül se várjon senki sem egy verze-refrén-verze-refrén-szóló-refrén struktúrát.

A középtempós „Welcome To The Family” is a 21. század jó értelemben vett rockslágerének mintapéldánya. Kicsit hasonlít szerintem az előző lemez „Afterlife” című dalára. A katonás dobolással induló, sorban harmadikként érkező „Danger Line” is a legszebb időket idézi fel, már az elején gitárszóló, a refrénben Shadows elég rendesen kiereszti a hangszálait, érkeznek a vokálok, remek.

Két részre lehet osztani a nótát, ugyanis a második felében a kezdeti szélvész tempó lecsökken, és már-már balladisztikus, fütyülős-zongorás levezetővel ér véget, amely után a következő dal akár tekinthető a „tükörkép”-ének is, az ugyanis lágyan, kellemesen indul, és a második felére izmosodik be eléggé, súlyos headbangelésre kéztetve a hallgatóságot.

Alig lesz olyan ember, aki fel ne hozná a Metallica-párhuzamot e dal kapcsán, akár az andalító első, akár a pörölyebb második részt hallva. Tőlem tegye, ha mindez örömet okoz neki és jobban érzi magát attól, hogy „mekkora király vagyok, hogy rájöttem, hogy ez tisztára olyan, mintha a Hetfield-ék írták volna, és mennyire hulladék az A7X, hogy nem jutott eszébe más téma… ”.

A leggyorsabb, thrash-es, speed-es témát a „Natural Born Killer” vonultatja fel. Egyes témáiban az egyik legnagyobb slágerük, az „Almost Easy” némely megoldása bukkan fel, de korántsem mondanám önismétlésnek.

A „So Far Away”-t a gitáros, Synyster Gates jegyzi, aki az elmúlt években bizony a jelenkori gitáros társadalom élbolyába küzdötte fel magát. Érdekessége a nótának, hogy Synyster édesapja is beugrik egy kis pengetésre, vendégként. Maga a dal egy igazi ballada, hatalmas slágerpotenciállal, szívbemarkoló szólóval. Aki pedig rajongója a zenekarnak, követi az eseményeket és ismeri a történteket, valamint kissé érzékeny is, annál megeshet, hogy eltörik az a bizonyos mécses hallgatás közben…

Miután elmorzsoltunk egy-két könnycseppet, jön egy kegyetlen pusztítás. A lazább intróval kezdődő „God Hates Us” az old school A7X-fanok is imádni fogják, ugyanis géppuska riffek, kőkemény támadás a nóta, egy olyan refrénnel, ami anno még a Pantera-nak is becsületére vált volna, vagy manapság a Hellyeah-nek…

A dühöngést követően újra egy szép lírai felvétel érkezik, sejtelmes női énekes bevezetővel, itt a szóló talán kissé visszanyúlik a „Seize The Day” című dalukhoz. Innentől kezdve visszavesznek a tempóból, és lassabb szerzemények következnek. A „Tonight The World Dies” egy akusztikus alaptémát bontogat, torzítás csak a szólónál hallható benne, és egy óriási ívű refrénnel büszkélkedhet.

A leghátborzongatóbb dal mindenképpen a „Fiction”. Nem csak azért, mert szinte gitármentes, és kizárólag zongora és dob van benne, hanem mert ebben lehet hallani Rev-et is énekelni… Az utolsó nóta, amiben lehet az énekével találkozni. Mindegyik tag énekel a dalban néhány sor erejéig, már csak ezért is hidegrázós…

Sokak számára nyilván ekkora nagyon „leül” az album a sok szomorkodás, lírázás miatt, azonban következik a záró „Save Me”, ami egy nagyon epikus darab. Olyan szólóorgiát rendeznek benne a srácok, hogy „betérdelsz”, van is idejük minderre a majd’ 11 percben. Remekül összefoglalja ez a szerzemény, hogy miért is lehet és érdemes kedvelni ezt a brigádot.

Elérhető egy bónuszdal is, a „Lost It All”, amely nem lóg ki a sorból, bőven elfért volna a lemezen is. Pörgős, lendületes, szélvész tempójú felvétel, remek témázgatással és király szólóval, bár ezeket talán már nem is kell külön kiemelni, mert nagyjából mindegyik dalról elmondható. A közös munka annyira jól sikerült Portnoy-al, hogy az év végéig ő dobol az A7X turnén, majd nekilát az új „Álom Színház” album megírásának Petrucci-ékkal.
 
A dalszövegeket tekintve, nem meglepő, hogy egy ilyen borzalmas tragédia után az eddigi legszemélyesebbek lettek, és már az album meghallgatása előtt a címeket végigolvassa is lehet rá számítani, hogy nem éppen vidám témákról énekelnek majd.
 
Az albumról szóló különféle kritikákban nagyon érdekes dolgokon akadt meg a szemem: volt, aki azon a véleményen volt, hogy Portnoy dobolása lassítja a csapat lendületét. Érdekes nézet, de mivel szegény Rev halála előtt megíródtak a dobtémák, és Portnoy egy duplázásnyi részt sem írt hozzá, csak megtanulta a „házi feladatot”, nem tudom, hogy hogyan tudná visszavetni a srácok lendületét.

Találkoztam olyan véleménnyel is - amelyben vélek felfedezni némi rációt is -, hogy itt nincsenek akkora slágerek, mint például az előző album zászlóvivői („Almost Easy”, „Afterlife”). Persze amikor kijött az a lemez anno, akkor vígan lehetett leszólni, hogy mennyire nem jók a dalok, most meg hirtelen már hiányoljuk az ahhoz hasonlókat? Hogy is van ez? Talán nem kellett volna az előzőt sem fikkantani, hanem hagyni neki adott esetben időt „beérni”.

Illetve egy új City Of Evil-t akarnak… Sosem szerettem, ha egy zenekar új albumánál mindig szipognak, hogy bezzeg régebben, amikor ezt vagy azt a remek albumot jelentették meg, mennyire jó volt, és azt kéne újra megírniuk. Be kell talán látni, hogy akkoriban, amikor a C.O.E. kijött, akkor volt arra kereslet, tehát ki lehetett jönni egy olyan albummal. Most talán megváltoztak a trendek, és azt már nehezebb lenne megfelelő számban eladni, vagy csak egyszerűen nem volt kedvük egy annyira „zenélős” albumot kiadni.

De hát mint tudjuk, „zeneértő” kritikus tömeg mindig is volt, van és lesz. Ha ettől ők jobban érzik magukat, akkor tőlem csak nyugodtan jöhetnek a „megfejtéseik”-kel, engem különösebben nem zavarnak.

Le merem fogadni, hogy ez a lemez is megosztó lesz, de nehéz is megfelelni az olyan hallgatóságnak, akik húzzák a szájukat, ha a zenekar újít, és elmegy egy kissé más irányba, mint a megszokott, mert akkor „ez már nem is olyan, mint ami miatt megszerettem őket, tehát rossz..”, valamint a hasonló gondolkodásúaknál, akik azt sem fogadják kitörő lelkesedéssel, ha valaki marad a már bejáratott, jól ismert úton, mert akkor „ezek már megint olyan dolgokat írtak, amiket már eljátszottak, ezért biztos elvesztették a kreativitásukat, tehát rossz…”.
 
Összegzés:
Aki rajongó, vagy csak szeretne a mai kor szellemének megfelelő elsőligás rock/metal albumot magáénak tudni, és esetleg még nem ismerné az együttest, annak erősen ajánlott a lemez mielőbbi beszerzése. Aki csalódott az előző album „egyszerűbb” zenei megoldásaiban, annak is villámgyorsan irány a legközelebbi lemezbolt, mert újfent „fülérevaló”-t fog hallani. Aki pedig visszasírja a City Of Evil-t, no... az hellyel-közzel reménytelen eset, de az sem fogja megbánni, ha majd birtokában tudja ezt a kiadványt, mert képes lesz találni magának gyöngyszemeket itt is!
 
Az együttes tagjai:
M. Shadows – ének
Synyster Gates – gitár, vokál
Zacky Vengeance – ritmusgitár, vokál
Johnny Christ – basszusgitér
The Rev – dob, vokál (a demo-n), ének (a „Fiction”-ben)
 
Közreműködők:
Mike Portnoy (Dream Theater) – dob, ütős hangszerek
Brain Haner – gitár (a „So Far Away”-ben)
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Nightmare
2. Welcome to the Family
3. Danger Line
4. Buried Alive
5. Natural Born Killer
6. So Far Away
7. God Hates Us
8. Victim
9. Tonight the World Dies
10. Fiction
11. Save Me
12. Lost It All (iTunes bónuszdal)
 
Diszkográfia:
Sounding the Seventh Trumpet (2001)
Waking the Fallen (2003)
City of Evil (2005)
Avenged Sevenfold (2007)
Live in the LBC & Diamonds in the Rough (2008) (DVD+CD) (Koncert DVD és B-oldalas dalok, feldolgozások, remixek)
Nightmare (2010)

Hail To The King (2013)