Főkép Nehéz volt ennek a kritikának nekilátnom, mert melyik Hendrix albumot nem illik klasszikusnak nevezni...
No, és itt elakadtam, mert ahogy azt már az Are you experienced?-nél leírtam, nálam a debütáló lemez az örök etalon, a másik kedvencem pedig a harmadik album, az Electric Ladyland.

Őszintén bevallom, hogy anno, amikor kezdtem felfedezni a hendrixi zenét, nem voltam több 15 évesnél, és valahogy a gitárzseni kettes lemeze volt az, amelyik néhány hallgatás után már nem nagyon tért vissza az akkori kazettás magnómba.
Akkor még nem igazán értettem, és hozzáteszem, nem is érthettem ennek az okát, mert vannak olyan zenei szülemények, amikhez vagy korban vagy muzikális érettségben fel kell nőni, különben nem jön át az a bizonyos üzenet.

Arról meg nem is beszélve, hogy minden lemezt sokszor, lehetőség szerint más körülmények között, más állapotban kell végiggyűrni ahhoz, hogy megadjuk neki azt az esélyt, hogy hasson, és beköltözzön a fejünkbe.

Talán ez volt az, amit anno totálisan figyelmen kívül hagytam, de hát az ember akkor igazán ember, ha ad magának lehetőséget az „okosodásra”, és saját maga tapasztalja meg, hogy ugyanaz az agy mennyire másként tud befogadni azután, hogy tapasztalatok, élmények (ha már „experience”) tömkelegének segítségével végigtornázta magát azon a bizonyos nagybetűs ÚTON, amit talán beteljesedett kiteljesedésnek is nevezhetünk.
 
Ahogy az első lemez esetében is, még mindig az 1967-es évszám virít a naptár felső harmadának közepéről.
Az amerikai illetőségű Ford autógyártó óriás kihozza Mustangjának máig legnépszerűbb verzióját, 60 ország képviselői aláírják az Atomcsend Egyezményt, Márquez befejezi Száz év magány című örökbecsű műalkotását, Seattle-ben megszületik a grunge műfaj legismertebb alakja, Kurt Cobain, a Nirvana zenekar énekes-gitáros-dalszerző-szövegírója, Magyarországon pedig sokak örömére végre bevezetik a gyermekgondozási segélyt (GYES).
 
Kilenc hónappal azután, hogy Chas Chandler manager (az Animals zenekar ex-basszusgitárosa) magával cipelt egy Jimi Hendrix nevű csupaszív muzsikust Londonba, az általa alapított trió a Jimi Hendrix Experience elkészíti második albumát, az Axis: Bold as Love-ot.

Mai aggyal talán már teljesen felfoghatatlan, hogy miként lehetséges az, hogy egy zenekar olyan termékeny legyen, hogy egy éven belül nem egy, hanem mindjárt két albumot dobjon piacra.
Az Are you experienced? sikerén felbuzdulva Chas Chandler manager úgy gondolta, hogy a második album még ugyanabban az évben kihozható, pláne, hogy az első lemez mind Nagy-Britanniában, mind az Egyesült Államokban hatalmas siker lett.

Eladás szempontjából az Axis: Bold as Love nem tudta felülmúlni elődjét, de így is a brit slágerlisták ötödik helyéig kúszott fel, az USÁ-ban (ahol hat héttel később jelent meg, 1968 januárjában, mivel az első lemez még mindig jól fogyott) pedig a harmadik helyig jutott.
 
Ahogy az a bónusz DVD-n lévő interjúkból kiderül, a dalok nem a klasszikus értelemben születtek, vagyis nem volt arra koncepciója a három zenésznek, hogy mely dalok, mely albumra kerülnek fel (ezért voltak olyan témák, amik még az első lemez megírásakor születtek), illetve a folyamatos koncertezésnek köszönhetően a stúdiófelvételek is minden rendszert nélkülözve folytak.

Amint Jiminek beugrott egy téma és kialakult valamiféle dalszerkezet a fejében, már rögtön fel is vették.
Talán ebből fakadt az az ellenszenvem anno, hiszen egy annyira nyers, némely helyen kidolgozatlan, improvizációkban úszó lemezről van szó, amit csakis úgy szabad kezelni, hogy a pillanatnyi helyzet szülte gondolatokat, az ösztönös zenealkotást tiszteljük benne.

Chas, mivel maga is zenész volt, tudta, hogy a próbák túlzásba vitele, illetve a nyomasztó, elhúzódó stúdiómunka felőrli a zenészt, ezért inkább azt a munkametódust erőltette, hogy a trió vonuljon be a stúdióba, és az ott születő ötletek kerüljenek szalagra, és amint egy felvétel albuméretté válik, nem szabad tovább piszkálni.

Zenészként bátran állíthatom, hogy ez a fajta gondolkodás abszolút rendben van, és néha valóban túl lehet lihegni az egyes felvételek csiszolgatását, holott rengeteg esetben már az első adandó alkalommal szalagra vett zene is képes azt a színvonalat hozni, ami elegendő ahhoz, hogy mindenki elismerően csóválja a fejét. Az Axis: Bold as Love kiváló iskolapéldája ennek.
 
Mivel ahogy már említettem, 1967-et írunk, a digitális hangrögzítés kanyarban sincs, továbbá a felvételi sávok száma sem haladja meg a négyet, ezért a zenésznek és a hangmérnöknek egyaránt gondolkodnia kell, hogy miként lehetne a négy sávból többet csinálni, hiszen a stúdióban nem más, mint Jimi Hendrix ténykedik, akinek ötletei, gitártémái halmozott formában jelentkeznek, és megállás nélkül tódulnak ki a géniuszi koponyából.

Ezt végül úgy oldja meg a gondolkodásra teremtett homo sapiens, hogy a négy felvett sávot két sávra „tömöríti”, sztereó panorámát küld rá, így felszabadul újabb két sáv, így Jimi már neki is láthat a szólói alá kitalált kíséretek rögzítésének.

2010-ben egy jóízű mosollyal illik summázni ezt a fajta „őskori” módszert, hiszen manapság már a refrént is elég egyszer felvenni, aztán a jól bevált ctrl+c, ctrl+v megoldással beilleszteni a kívánt helyekre.
A szóban forgó album esetében ugyanakkor az is hatalmas dolognak számított, hogy itt már a dob is sztereóban szól, míg az Are you experienced? esetében csupán egy monó sávra rögzítették.
 
Nem tudom, hogy mennyire volt szándékos húzás Jimi és Chad részéről, hogy a lazább hangvételű, de hangulatilag így is korszakalkotó első lemez után egy jóval pszichedelikusabb összhatású album kerüljön a hallgatók birtokába, mindenesetre az Axis: Bold as Love dalai jóval elvontabbak, és tényleg kell hozzájuk egy bizonyos állapot, hogy maximálisan megértse a laikus fej, milyen formában is üzen a művész.

Talán a „Little Wing” című alkotás a legkönnyebb hangvételű darab, ami számomra az egyik legkedvesebb szerzemény, ugyanakkor sosem fogom megérteni, hogy az amúgy zseniális mű miért lett csupán 2 perc 24 másodperc „hosszúságú”.

Vagy pont az hiányzik belőle, amit bárki saját maga által hozzágondolhat...? Ez is lehetséges. Az viszont vitathatatlan, hogy az a gitározás, ami ebben a dalban található, lényegében összefoglalja a hendrixi művészetet.
Ugyanaz a séma ismétlődik a dalban, viszont minden alkalommal mást játszik rá a gitáros.

A benne lévő gitártémák, technikák ugyanúgy visszaköszönnek akár Slash (ex-Guns N’ Roses, Velvet Revolver), akár Steve Vai alkotásaiban, részei azoknak az improvizációknak, amivel a mai napig gitárosok ezrei nyűgözik le a közönségüket.
A „Little Wing”-ben lévő harangjáték, amit a dobos Mitch Mitchell követett el, szinte kötelező tartozéka ennek a darabnak. Annyira kedvessé teszi a számot, hogy nincs az a szív, ami ennek hatására ne lágyulna meg.
 
A „Spanish Castle Magic”-ben hallható disszonáns akkordok (főleg kilencesek), amikre Jimi még zongorával is rásegített, szintén azt a pszichedeliát hivatottak audiovizuálisan megjeleníteni, ami az adott kor acid-fűszerben úszó világát jellemezte.
Ez a dal egyébként egy Seattle-beli klubról kapta a nevét. Amikor a felvételek készültek, Eddie Kramer javaslatára elkezdtek különleges effektekkel kísérletezgetni, hogy színesítsék a dalokat.

Sok esetben a túlzott effekthasználat megöli a zenét ahelyett, hogy inkább hozzátenne, de az Axis: Bold as Love esetében inkább a lebegő misztérium földrehozatala lett az eredmény, vagyis az elegy alkotórészeinek aránya megfelelőnek mondható.

Az „If 6 Was 9”-ban Jimi még egy kazettás felvevőn lévő szalag nyújtásával teremtett zajokat is beleültetett a dalba. Bizarrnak hat így leírva, de a nótába beleillik.
Eddie a „Axis: Bold as Love”-ban egy újfajta effektet próbált ki, ami kapásból elnyerte Hendrix tetszését. Ez az effekt a „phaser” volt, amit a magyar szakzsargon sztereó peremezésnek hív, és az a lényege, hogy széljellegű, hullámzó suhanást eredményez a zenében.
 
A lemez borítójának érdekessége, hogy egy félreértés eredményeként született. Saját, szubjektív véleményem szerint a legjobban eltalált Hendrix borító, amely alapötlete a gitáros fejéből pattant ki, mely szerint Jimi azt szerette volna, ha valamilyen képi formában a művész megjeleníti a gitáros indián származását.

A félreértés az angol nyelvben használt „indian”-ból fakadt, amely egyszerre jelenti az észak-amerikai őslakosokat és India lakóit. Így történhetett meg az, hogy az Experience triumvirátus indiai istenségek közé montázsolódott.
 
Az Axis: Bold as Love kiváló példája annak a zenei szívárványnak, ami a 60-as évek végén rejtegette aranyát az újra éhes, békével lázadó, zenével tüntető társadalom számára.
Nem betegesen szétcsúszott muzsika ez, hanem kellemesen betépett. Nem megfejthetetlen, hiszen benne van a megoldóképlet, csak meg kell keresni. Jelentem, ez nekem az album első hallgatása után tizennégy évvel sikerült. A végeredmény: öröm. Nem is kicsi.
 
Az együttes tagjai:
Jimi Hendrix – gitár, ének, vokál, basszusgitár, zongora, furulya
Noel Redding – basszusgitár, ének, vokál
Mitch Mitchell – dob, harangjáték ("Little Wing"), vokál
Trevor Burton, Gary Leeds, Roy Wood – vokál
Graham Nash, Chas Chandler – vokál, lábdobogás
 
A lemezen elhangzó számok listája:
CD
1. EXP
2. Up From the Skies
3. Spanish Castle Magic
4. Wait Until Tomorrow
5. Ain`t No Telling
6. Little Wing
7. If 6 Was 9
8. You Got Me Floatin
9. Castles Made of Sand
10. She`s So Fine (Noel Redding)
11. One Rainy Wish
12. Little Miss Lover
13. Bold as Love
 
DVD (Making of documentary):
1. Axis: Bold As Love
2. Little Wing
3. Spanish Magic Castle
4. Castles Made Of Sand
5. I 6 Was 9
 
Diszkográfia:
Are You Experienced (1967)
Axis: Bold as Love (1967)
Electric Ladyland (1968)

Band of Gypsys (1970) koncert
First Rays of the New Rising Sun (1997)

Valleys of Neptune (2010)
The Jimi Hendrix Anthology: West Coast Seattle Boy (2010)

Kapcsolódó írás:Charles R. Cross: Tükörszoba - Jimi Hendrix élete