FőképHosszasan tanakodtam magamban, hogy illik-e néhány sorban bemutatni Jimi Hendrixet és a munkásságát, mert érzésem szerint, aki egy picit is belenézett már élete során a kultúra nevű szekrénybe, az ezeregy százalék, hogy rálelt már a 60-as évek egyik legnagyobb ikonjára a zenei polcon.

Miután véget ért a belső debatte, arra jutottam, hogy pár keresetlen mondatot bőven megérdemel eme nagy hatású zenész, csak hogy egyáltalán rá tudjunk hangolódni erre az örömteli kiadássorozatra, amelyről a logika diktálása nyomán talán kronologikus sorrendben írni a legcélravezetőbb.
 
Jimi Hendrix 1942. november 27-én látta meg a napvilágot a Washington állambeli Seattle városában.
Minden idők egyik legnagyobb hatású gitárosa volt, és az is a mai napig, hiszen páratlan tehetségét és korát megelőző teljesítményét mindmáig rajongók milliói ismerik el, és akkor még nem beszéltünk azokról a gitárosokról, akiket Hendrix inspirált arra, hogy kezükbe ragadjanak egy hathúrost, és annak segítségével lépjenek az önkifejezés rögös útjára.

A legjobb példa erre talán Joe Satriani, korunk egyik legnagyobb tudású gitárzsenije, aki konkrétan akkor kötelezte el magát a gitározás mellett, amikor értesült Hendrix 1970-ben bekövetkezett, váratlan haláláról.
 
Hendrix rövid, de annál tartalmasabb pályafutása során olyan elképesztő életművet hagyott hátra, hogy annak kulturális hatásáról kár is vitatkozni.
Zenei sokszínűsége, hanyag eleganciája, energikus előadásmódja már a hippi korszakban kortársai fölé emelte, pedig ez az időszak nem szűkölködött jó gitárosokban, elég ha Jimmy Page-re, Alvin Lee-re, Johnny Winterre vagy akár Eric Claptonra gondolunk.
 
Mindig csodálkozással és ámulattal tölt el, hogy a már kereskedelmi forgalomban is kapható elektromos gitár megjelenése után alig 12-13 évvel már ilyen nagy nevű művészek bontogatták szárnyaikat a „szent hangszer” segítségével (Jimi fő hangszere, a Fender Stratocaster 1954-től volt kapható).

Egy instrumentumon megtanulni játszani alapból sem egy rövid időt igénylő folyamat, de ahhoz, hogy belső késztetésünkből fakadóan valami újszerűt is alkossunk rajta, temérdek idő szükségeltetik.
Mivel az úttörő korszakban gyakorlatilag még nem voltak határozott szabályok arra, hogy miként is kell bánni ezzel az újdonsült csodával, lényegében bármi megengedett volt az akkori művészeknek.

Nem akarom más, korabeli gitárosok érdemeit csökkenteni, de talán Hendrix volt az, aki lényegében nem egy tárgyként, hanem majdhogynem az ötödik végtagjaként használta a hathúrost.
Amikor zenész és hangszer egybeforr, az kérem maga a nagybetűs EXTÁZIS. Aki már látott Hendrixről képi anyagot, annak szerintem felesleges magyaráznom, mit értek ez alatt, aki meg még nem tette, sürgősen pótolja!
 
Jelen írásom apropója, hogy gitárhősünk sajnálatos (és mindmáig tisztázatlan) halálának 40. évfordulója alkalmából az összes eddigi kiadványa ismételten megjelenik felturbózott, újramasterizált verzióban.
A lelkes fanatikus ilyenkor elsőre sikítófrászt szokott kapni, hiszen ezáltal a régi, old-school kiadvány létezése majdhogynem értelmét veszti, de jelentem ezúttal nem csak egy szimpla lemezt, hanem kvázi egy újabb „élményt” kapunk, hiszen amennyiben internetes hozzáféréssel rendelkező PC-n játszuk le a CD-t, belépési jogosultságot kapunk egy speciális Hendrix honlaphoz, ahol bődületes mennyiségű extra anyag kerülhet birtokunkba a gitárosról...
 
Először szkeptikusan pattintottam rá a CD-olvasó forgatóegységére a lemezt, mert valahogy mindig úgy voltam vele, hogy az újramasterizált anyagok elvesztik autentikus mivoltukat a modernizáció vívmányainak köszönhetően, de már az első hallgatás után nyilvánvalóvá vált számomra, hogy ezentúl kizárólag ezek a Hendrix felvételek fognak forgolódni a lejátszóban, mert a különbség füllel „tapintható”.

Már ahogy az örök klasszikus, számomra az egyik legkedvesebb Jimi dallal („Foxy Lady”) elindul a lemez, úgy érezheti magát az ember, hogy itt egy ténylegesen korrekt időutazásra fizetett be a zene világában.
Én személy szerint mindig az Experienced albumot tartottam Hendrix örök etalonjának, és ebből fakadóan akárki fordulna hozzám azzal a célzattal, hogy megkérjen a gitárzseni zenei világának bemutatására, kapásból ezt a lemezt venném le az állványról.

Pont azon kezdtem el magamban viccelődni, hogy a megszámlálhatatlanul sok kalózkiadvány közül hány épül ennek a lemeznek a tracklistjére, mert szinte a dalok 80%-a simán ráférne egy Best of kiadványra.
Olyan alapművek sorjáznak itt kérem, mint a „Fire”, a „Purple Haze”, a „Red house”, a „Stone free”, a mindössze egy nap alatt megírt „Wind cries Mary”, a már említett „Foxy Lady” vagy a gitáros karrierjének beindítója, a „Hey Joe”.

Utóbbiról a mellékelt DVD-n maga Chas Chandler (Hendrix felfedezője, egykori managere, az Animals zenekar ex-basszusgitárosa) is ejt pár keresetlen szót, mely szerint úgy lelt rá Jimire, hogy megveszekedetten keresett egy olyan zenészt, aki ezt a 60-as évek elején született dalt új formába tudja önteni.
Amikor meglátta és meghallotta a gitárost, egyből tudta, hogy ő lesz az, aki világszinten ismertté teszi a nótát. Szerintem a „Purple Haze” mellett ez a másik olyan hendrixi mű, amit minden kezdő gitáros szeretne egyből eljátszani. 
 
Sok morfondírozásba került, de végül megállapodtam magammal, hogy ezeket a dalokat egyesével kielemezni badarság, hiszen már millióan megtették előttem, másrészt meg mindig is úgy voltam Hendrix-szel, hogy itt elsősorban az van nyerő pozícióban, aki elkapja azt a hangulatot, amivel anno a szóban forgó művész operált, és annak függvényében lehet rákapcsolódni erre a fajta muzsikára.
 
Ezt a lemezt 2003-ban a neves Rolling Stone magazin az „500 legjobb album” elnevezésű listáján a 15. helyre sorolta, amivel én sem vitáznék (bár nem szeretem az ilyen és ehhez hasonló listákat), hiszen a 60-as évek egyik olyan lemezéről van szó, ami teljesen megváltoztatta a gitározásról alkotott képet, és olyan szinten előmozdította a hathúros hangszerrel elkövetett zenei kísérleteket, hogy hatása a mai napig tart.
 
Hendrix újításai a gitár nevű „fegyveren” merőben különböztek minden addigi gitáros próbálkozásaitól, és ez a fajta merészség, ahogy megsíratta a hangszerét az „Experienced” dalaiban, a lemez megjelenésig példátlan volt.
A „Foxy Lady” című dalban például a gitár „gerjedéséből” is zenét teremtett, amely „zaj” addig teljesen nemkívánatos volt hangstúdiókban. (a gerjedés abból fakad, hogy a gitárt az erősítőhöz közel téve a hangszedők a felerősített jelet is beveszik, lásd még például mikrofon gerjedése rendezvényeken).
 
Az, hogy Hendrix zenei vénája miből táplálkozott főleg, arra a „Red House” című eposz ad választ, amely szóló-egyvelege annyi blues érzést ad a hallgatónak, ami a lemez megjelenése után 43 évvel is üt.
Számomra továbbra is döbbenetes az „Are you experienced?” című dal, amelyben visszafelé lejátszott sávokkal is dolgoztak, és a végeredmény pszichedelitása ezáltal megkérdőjelezhetetlen.

A DVD-ről kiderül, hogy miután elkészült a dal, Jimi leült a zongora mellé, és kitalálta, hogy az egész nótába akar tenni egy ritmikusan ismétlődő A oktávot. Semmi akkord, csupán két hang. Alapból ez zavarónak hatna, de nem egy ilyen kellemesen borult dalban. Brilliáns egyszerűség.

Ez az egyik „legagyeldobósabb” kreálmány a gitáristentől, akiben azt is illendő tisztelni, hogy nem hagyatkozott a producerek és a hangmérnökök szavára, hanem saját kézbe véve az irányítást, jó értelemben vett önfejűséggel vetette bele magát a felvételekbe.
Az, hogy mekkora kreatív elmének kell a zenei termékét elfogyasztani, szinte felfoghatatlan.

Végighallgatva ezt a lemezt nincs az emberben hiányérzet, hanem ahogy már korábban is írtam, egy az egyben visszarepülünk a múltba, és kapunk egy nagy falatot a hatvanas évek hippi érzéséből, és mellette arra sem lehet panaszunk, hogy a régi, recsegős felvétel segítségével kell ezt megtennünk.
Nagyon jó, hogy tisztán, érthetően működik a sztereóhatás a dalokban, hogy hallgatóbarátabbak lettek ezek a felvételek, ugyanakkor megőrizte a kor ízét az újrakiadás.

Ölni tudtam volna, ha netalántán eltűnnek azok a köhögések, torokköszörülések, amiket Hendrix az éneklés előtti másodpercekben ejt meg.
Az egyetlen sajnálatos tény, hogy a dob monoban szól, akárcsak a korabeli felvételen, de erről a mellékelt DVD-n az egykori hangmérnök is sajnálkozva nyilatkozik, hogy mivel így lett felvéve, nem tudtak vele utólag mit kezdeni. Félreteszem a telhetetlenségemet.
 
Hendrixről lehetne puffogtatni millió-egy elcsépelt frázist (a modern villanygitározás feltalálója, az első olyan gitáros, aki szexuális tárgyként kezelte a hangszerét, a pszichedelikus ős-funky megalapítója, a wah-pedál zsenije), de továbbra is az a véleményem, hogy ide nem elegendőek a szavak.
Rá kell szabadulni erre a lemezre, mert ez tényleg egy fontos mérföldköve a gitárgazdag rockzenének. Boruljunk „lila ködbe”, és engedjük, hogy hasson ez a csodálatos muzikális alapmű!
 
Az együttes tagjai:
Jimi Hendrix – ének, gitár
Noel Redding – basszusgitár, vokál
Mitch Mitchell – dobok, tamburin, vokál
 
A lemezen elhangzó számok listája:
CD
1. Foxy Lady
2. Manic Depression
3. Red House
4. Can You See Me
5. Love or Confusion
6. I Don`t Live Today
7. May This Be Love
8. Fire
9. Third Stone from the Sun
10. Remember
11. Are You Experienced?
12. Hey Joe
13. Stone Free
14. Purple Haze
15. 51st Anniversary
16. The Wind Cries Mary
17. Highway Chile
 
DVD
„Making of” Mini-Documentary
 
Diszkográfia:Are You Experienced (1967)
Axis: Bold as Love (1967)
Electric Ladyland (1968)
Band of Gypsys (1970) koncert
First Rays of the New Rising Sun (1997)
Valleys of Neptune (2010)
The Jimi Hendrix Anthology: West Coast Seattle Boy (2010)

Kapcsolódó írás:Charles R. Cross: Tükörszoba - Jimi Hendrix élete