Főkép

Az idén már az 54. életévét taposó, amerikai származású Joe Satriani minden idők egyik legkreatívabb és legsokoldalúbb gitárvirtuóza, aki immáron sokadik „live” anyagával rukkol elő. A rajongók és a szakma által csak egyszerűen „Satch”-nak becézett zenész már kereken 40 éve rezegteti meg hangszere húrjait, hogy emberek millióit ejtse ámulatba, és hogy népszerűsítse az instrumentális gitárzenét.
 
Satrianiról tudni kell, hogy amellett, hogy példátlan tehetség, és ezidáig 10 millió eladott lemezzel büszkélkedhet, a zeneszerzés mellett oktatással is foglalkozott, illetve foglalkozik a mai napig, hiszen rengeteg gitáros magazin vagy gitározással foglalkozó webportál kéri fel újból és újból, hogy tartson kurzusokat a növendékek számára.

Nem kisebb nevek bontogatták szárnyaikat a felügyelete alatt, mint a szintén gitárfenomén Steve Vai, a Metallica szólógitáros Kirk Hammett vagy a Rage Against the Machine bárdista Tom Morello.

A számtalan kiadvány mellett érdemes megemlíteni, hogy Joe volt a kísérőgitáros Mick Jagger első szólólemezének turnéján még 1988-ban, illetve a Deep Purple-ben is nyűtte a húrokat, miután 1993-ban Ritchie Blackmore távozott a bandából.
 
Mivel magam is rendszeres művelője vagyok a pengetésnek, hatalmas elánnal pattintottam be a lejátszóba a lemezt, hogy belevessem magamat abba a hangorgiába, amit a mester még 2008-ban, Párizsban rögzíttetett a stábjával.

Elsőre kicsit meglepődtem, hogy a maestro ismételten egy koncertkiadvánnyal kedveskedik elkötelezett híveinek, hiszen legutóbb 2006-ban jelent meg hasonló lemeze, szám szerint ez pedig már a negyedik élő albuma, és akkor még nem is beszéltem a G3-mal kiadott felvételekről.

Ezen tényből fakadóan némileg meglepődtem, miután az első hallgatást követően már egy kicsit összehúzott szemöldökkel előhalásztam az eggyel ezelőtti kiadványt a CD-állvány mélyéről, és összevetettem a setlistet a mostani lemez számsorrendjével.

Gyanúm nem volt alaptalan, és csalódottan állapítottam meg, hogy a nagy Satch „slágerek” (már ha illik instrumentális műveket így nevezni), amelyek már a múltkori koncertlemezen is szerepeltek, most is egytől-egyig jelen vannak, illetve 5 nóta került fel a legutóbbi sorlemezről, a Professor Satchafunkilus and the Musterion of Rockról, ami még 2008-ban látta meg a napvilágot.

Nem igazán értettem ezt a koncepciót, mert a már korábban rongyosra hallgatott darabokat rendre átléptettem a másfeledik perc környékén. Persze nem azért, mert ezek unalmas darabok, hanem az emberi fül éhsége az „új”-ra határtalan tud lenni, és véleményem szerint teljesen felesleges egy instrumentális művész alkotásainak ilyenfajta, sokszoros kiadása.

Őszintén szólva ugyanazt hallottam itt, amit az előző lemezeken. Ez egyfelől Joe-t dicséri, hiszen hallani, érezni lehet, hogy 2008-ban ugyanaz a kéz mozog, dolgozik a húrokon, és még mindig ugyanaz a szív tölti meg érzelemmel a dallamokat, és szinte hangról hangra ugyanaz történik, mint eddig is, viszont pont ettől lesz unalmas egy koncertkiadvány.

Kíváncsiságból betettem az 1997-es G3 lemezt, amin Steve Vai mellett Yngwie Malmsteen volt a „hármas” további két tagja, és példának okáért az egyik kedvenc Joe művem a „The mystical potato head groove thing” már ott is elhangzik, és esküszöm, hogy gyakorlatilag minimális a különbség a jelenlegi és az akkori felvétel között.

Megrögzött híve vagyok a koncertfelvételeknek, hiszen amennyiben el tudnak repíteni az előadás helyszínére, már nyert ügyem van, illetve ha valami plusszal is szolgálnak, és nem csupán azt hallom vissza egy az egyben, ami a sorlemezeken történik, akkor tényleg minden igény kielégüléscsomagja beleugorhat az abszolvencia medencéjébe. Viszont egy Satriani lemeznek nem adni még egy esélyt zenei szentségtörés.
 
Ebből fakadóan…:
 
Első csalódásomon igyekeztem minél gyorsabban túltenni magamat, és próbáltam a fent leírtaktól minél jobban elvonatkoztatni annak érdekében, hogy teljes legyen a zenei élmény. Második nekifutásra simán végighallgattam a valamivel több, mint kétórás bulit, és a száraz tények konstatálása után megkaptam azt, amire vágytak a hallójárataim.

Nem mondom, hogy a legutóbbi Satch lemez a kedvenc gitárlemezeim közé tartozik, de az arról áthozott dalok ilyen kis mennyiségben meggyőztek arról, hogy a dallamok és gitárszólók tárháza kifogyhatatlan, és hogy a Mester a mai napig képes arra, hogy újszerűt alkosson.

Kár, hogy erre a csodára egészen a 11. dalig kell várnia a lelkes hallgatónak, mert valahol ott indul be igazán a buli.
A „Musterion” egy kiváló alkotás, sodró lendülete kapásból magával ragadja az embert. Aminek viszont végképp nagyon megörültem, az a második diszk első dala volt, a „Time Machine”, ami valósággal beültetett egy időkapszulába, és a maga jammelős, tökéletesen átírt majd’ 9 percével visszarepített ahhoz a lemezhez, amit a mai napig „A Satriani lemez”-ként tartok számon.

Az azonos címmel rendelkező album Steve Vai Passion & Warfare mesterműve mellett a másik olyan gitárral elkövetett instrumentális lemez, ami életem első olyan élményét okozta, amikor kapkodva rohantam a partvisért, hogy leesett állam maradványait felseperjem a földről.

Az eggyel előbbi, The Extremist névre keresztelt album a másik Satch munkásságából, ami hasonló érzelmeket váltott ki belőlem, de az „időgép” kétlemezes verziója a koncertfelvételekkel igazi etalon.
Ha igazán őszinte akarnék lenni, akkor azt mondanám, hogy Joe azon az albumon volt a leginkább képes arra, hogy a hallgató egy percig se törődjön a CD lejátszón található léptető gombbal.

Ezt senki ne értse félre, hiszen nem tisztem egy mondattal elintézi egy ilyen gitárzseni művészetét, mert ami ennek az embernek a munkásságát jellemzi, az több, mint fantasztikus, viszont hozzám az egykori tanítvány és G3 társ, Steve Vai gitározása mindig közelebb állt.

Örök vita a szakmán belül, hogy ki a jobb gitáros, ki miért voksol a saját kedvence mellett, de én mindig is elítéltem az ilyen összehasonlítgatást, hiszen hiába csinálja ugyanazt Vai és Satriani, mindkettejük zenei világa más és más.
Az előbbivel azért tudok jobban szimpatizálni, mert valahogy izgalmasabb és betegebb darabokat hozott össze, mint Satch.

Sokan pózőrnek tartják, és csupán egy cirkuszi mutatványosnak állítják be Steve-et, ami olyan szempontból meg is állja a helyét, hogy a koncerteken van teátrális látvány dögivel, egyéb bohóckodásról nem is beszélve, de őt pont ezért kell szeretni. Joe-t meg a visszafogottsága miatt.

Mivel a CD borítója nem szolgáltatott különösebb érdekességeket, gondoltam, belenézek a youtube-on néhány olyan felvételbe, ami a lemez DVD formátumú verziójáról került fel a videómegosztóra. Azt kell mondjam, képpel együtt ezerszer jobban leköti az embert az ilyenfajta muzsika, hiszen nem csupán hallhatjuk a hangokat, hanem láthatjuk is, hogy emberünk mennyi technikát alkalmazva szólaltatja meg őket. Félelmetes.
 
Ahogy közeledett a vége felé a második CD, egyre jobban az az érzés kerített a hatalmába, mint annak idején, amikor 2005-ben volt szerencsém a Pecsa szabadtéri színpadán megtekinteni a G3 produkciót (Robert Fripp mit keresett ott…?? Örök rejtély.).

Ez az érzés nem más, mint hogy parányi agyam kezd megtelni hangokkal, és ordít némi egyszerűbb muzsikáért, mert bár magam sem vetem meg a pengetést, ennyi gitárból kipréselt dallam után csordultig töltődik az ember feje, és valahol muszáj kihúzni a káddugót, és legalább egy kicsit könnyíteni magunkon.
 
Lehet, hogy furán hangzik, de miután az utolsó hangfoszlány is kitekerődött az Ibanezből, egyből betettem a Chickenfoot zenekar 2009-es lemezét, ahol szintén Joe pengetett, viszont nem a gitár volt a középpontban, hanem egy komplett zenekar, ahol mindenki sokat próbált, karakteres zenész, és határozottan elmosolyodtam.

Satch egy gitáristen, de véleményem szerint, ha csak ilyen jellegű produkciókban venne részt, sokkal emészthetőbb lenne az, amit művel, és kevésbé mondanám rá, hogy (és most tényleg meg lehet kövezni) némileg egysíkú…

A „Soap on a rope” vagy a „Sexy little thing” ordít a feelingtől, és gitárhősünk sem veszik el bennük. Bármekkora gitáros is Satriani, nekem ez az a lemez, amin elejétől a végéig úgy penget, hogy az tanítanivaló és példaértékű minden hathúroson bíbelődő egyén számára.
 
Ez a koncertkiadvány nem egy elenyésző zenei produktum, de joggal mondhatom, hogy elsősorban a hardcore rajongók számára készült, akik akkor is meghallgatnák 20-szor egymást követően a koncertet, ha jövőre hasonlóval rukkolna elő a Mester. Ne így legyen!
 
Az együttes tagjai:
Joe Satriani – gitár
Galen Henson – gitár
Stuart Hamm – basszusgitár
Jeff Campitelli – dob
 
A lemezen elhangzó számok listája:
CD1
01. I Just Wanna Rock
02. Overdriver
03. Satch Boogie
04. Ice 9
05. Diddle-Y-A-Doo-Dat
06. Flying In A Blue Dream
07. Ghosts
08. Revelation
09. Super Colossal
10. One Big Rush
11. Musterion

CD2
12. Out of the Sunrise
13. Time Machine
14. Cool # 9
15. Andulasia
16. Bass Solo
17. Cryin`
18. Mystical Potato Head, Groove Thing
19. Always With Me, Always With You
20. Surfing With The Alien
21. Crowd Chant
22. Summer Song
 
Diszkográfia:
Not of This Earth (1986)
Surfing with the Alien (1987)
Flying in a Blue Dream (1989)
The Extremist (1992)
Time Machine (1993) (koncert)
Joe Satriani (1995)
Crystal Planet (1998)
Engines of Creation (2000)
Live in San Francisco (2001) koncert
Strange Beautiful Music (2002)
Is There Love in Space? (2004)
Super Colossal (2006)
Satriani Live! (2006) koncert
Professor Satchafunkilus and the Musterion of Rock (2008)
Live In Paris: I Just Wanna Rock (2010) koncert

Unstoppable Momentum (2013)