Főkép Megkockáztatom, a Mastodon az évtized legfontosabb metal zenekara. Az épp tíz éve alakult, Atlanta-i (Georgia állam) csapatot ugyan nem sokan másolják, de épp azért, mert annyira egyéniek és a szó igazi értelmében progresszívek.
 
Követni nehéz őket, ám újító mentalitásuk így is nagyon sokakra hatott, eddigi négy albumuk pedig bebizonyította, hogy a legsúlyosabb zenék terén is lehet még újat mutatni, illetve, hogy a nagy ősök hagyományait lehetséges teljesen egyéni módon is ápolni és felhasználni.
 
A Crack The Skye ennek megfelelően 2009 egyik (ha nem a) legjobb lemeze. Bár már az első hangoknál fel lehet ismerni, hogy a Mastodon játszik, megint változtak (mint mindig): eddigi legdallamosabb albumuk ez.
Ez épp úgy eredményezheti régi rajongók elvesztését, mint újak avatását, de valójában ugyanolyan erős anyag ez, mint a korábbiak. Ugyanúgy megkívánja az odafigyelést, és ugyanúgy képes hegyeket mozgatni.
 
A csapat azt mondja, minden albumuk kapcsolható valamelyik őselemhez. A mostanihoz a levegő passzol. Ezt igazolja, hogy soha ennyi lebegős, elvarázsolt, „utaztató” rész nem volt Mastodon albumon.
A mennydörgő gitárriffek, az üvöltős ének, Brann Dailor káprázatos, ezerszínű dobolásában a robajló, hegyomláshoz hasonló témák most is megvannak, de kevesebb szerep jut nekik. S néha épp ettől hatásosabbak is.
 
A Mastodon a korai időkben nagyon sokat merített a hardcore zenéből, és a Neurosis-féle világvége metal is óriási hatással volt rájuk. A kezdetek kaotikus-kakofonikus zajongása mára jócskán letisztult, de mondom, az az ellenállhatatlan energia is megmaradt.
 
Emellett azonban a Crack The Skye leginkább olyan, mintha a ’70-es évek legjobb és legfontosabb rock és metal alkotásait kevernénk össze, méghozzá teljesen egyéni és szabad felfogásban. Sőt, konkrétan olyan frissesség és kreativitás jellemzi, mint azokat.
 
Hol a Black Sabbath, hol a Led Zeppelin, hol meg a Pink Floyd jut eszembe, de például a „Quintessence” tele van olyan pszichedelikus-borult részekkel, amilyeneket csak a King Crimson tudott írni.
A majd’ 10 perces, négy részes „The Czar”-ban Iron Maiden és Rush hatások is felbukkannak (előbbiek a címadóban is, ahol egyébként a Neurosis-os Scott Kelly is kiereszt a torkán pár elementáris erejű üvöltést).
 
Ezek mellett egy későbbi kor underground hősének, a kanadai VoiVod-nak a hatását is felfedezni vélem több dalban, az alkotás ilyen fokú szabadsága pedig a Tool-ra emlékeztet.
 
Az ének terén azért az eredeti Sabbath-énekes, Ozzy Osbourne ugrik be legsűrűbben, mint hasonló. De mivel a bandából hárman is énekelnek, rendkívül változatos az album vokálfronton is.
 
A szövegek nehezen megfejthetőek és szokatlanok, ahogy azt már megszokhattuk. Vannak orosz témák (Raszputyin is szóba kerül) épp úgy, mint misztikusak, például testen kívüli élményekről, asztrálutazásról szólók, de az is átjön, hogy a lemez Brann öngyilkos húgának állít emléket…
 
A dalok hangulata, atmoszférája szavakkal nehezen körülírható, sokkal jobb, ha a hallgató hagyja, hogy magával vigye a zene, semmint ha értelmezni próbálja, ugyanis a Mastodon, legyen bármilyen rétegzett, technikás zene, pusztán ésszel felfoghatatlan, befogadhatatlan. Ősi érzések, ösztönök és mitikus korok, élmények élednek, idéződnek fel minden lemezükön, amik túlmutatnak szavakon és értelmen.
 
Sokáig tudnám még dicsérni a Mastodon-t és a Crack the Skye-t, elemezni a dalokat, de épp a fentebb leírtak miatt ez fölösleges.
Egyetlen dologra szeretnék már csupán rávilágítani. A metal zene jobbára a pusztulás lefestésében jeleskedik. Lévén maga is zúzós, brutális és súlyos, az apokalipszist, a végítéletet, vagy épp jelen korunk kietlenségét, fizikai illetve spirituális romlását megannyi zenekar jeleníti meg átütő erővel.
 
Maga a Mastodon is élen jár ebben, épp az említett Neurosis nyomdokain haladva; mintha ősidők bestiái lépkednének, romboló istenei őrjöngenének zenéjükben.
Ám náluk van valami más is, ami egyik legfőbb oka annak, hogy ennyire egyéni és kimagasló a zenekar: a pusztítás mellett itt megjelenik a teremtés is. Úgy zenéjükben, mint abban, amit közvetít.
 
Egymással egyesülő istenek világokat teremtő-szülő extázisa lángol, lobog, robban muzsikájuk mélyében, és emlékeztet arra, hogy a teremtés most is zajlik, körülöttünk, bennünk és általunk.
Néha az az érzésem, sokkal több van ebben a zenében, mint amennyiről akár maguk a zenészek tudnak, és ez így is van rendjén. Hiszen mondtam, hogy nem lehet tisztán ésszel befogadni a Mastodon zenéjét, bár lehet, hogy ez minden igazi muzsikára igaz…
 
Az együttes tagjai:
Troy Sanders – ének, basszusgitár
Brent Hinds – ének, gitár, bendzsó
Brann Dailor – ének, dob
Bill Kelliher – gitár
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Oblivion
2. Divinations
3. Quintessence
4. The Czar
5. Ghost of Karelia
6. Crack the Skye
7. The Last Baron
 
Diszkográfia:
Lifesblood EP (2001)
Remission (2002)
Leviathan (2004)
Blood Mountain (2006)
The Workhorse Chronicles (2006) DVD
Crack the Skye (2009)
The Hunter (2011)