FőképLehet-e, érdemes-e visszafordulni az útról, amelyre egyszer már ráléptünk? Mennyire hiteles egy kisebb-nagyobb hátraarc után azt állítani magunkról, hogy töretlenül haladunk előre?
Ezek és még hasonló kérdések merültek fel bennem a Europe legújabb albumát hallgatva, amely két, összevethetetlenül sötétebb és hol roppantmód, hol pedig csupán kis mértékben elvontabb, kísérletezőbb, útkeresőbb lemezt követett.
 
Az már a címadó számot népszerűsítő EP-ből kiderült, hogy a slágeresebb, fülbemászóbb dallamokhoz úgy is vissza lehet térni, hogy közben megmarad valamennyi a közelmúlt keménységéből, súlyosságából és komorabb hangvételéből.
Számomra kétségtelenül üdítő a természetességet, a melódiákat előtérbe helyező eredeti Europe-stílus – a glam metallal kevert hard rock – és az új évezredre jellemző, lényegesen igényesebb, komor és elgondolkoztató felfogás elegye.
 
Ha mindenképp másokhoz akarnám hasonlítani ezt az új zenét, a legjobb analógiákat a nagy klasszikusokban lelhetném meg. A gitárok sokszor a Black Sabbath zord izgalmasságát idézik, az énekdallamok leginkább a késői Deep Purple és a Whitesnake bluesos-rockos hangulatára emlékeztetnek, az összhatás pedig olyasmihez fogható, mintha a Led Zeppelin nem évtizedekkel ezelőtt, hanem csak most, érett fejjel, egy több tételben lezajlott zenei forradalom utolsó pillanataiban kezdene játszani.
 
Mindez pedig nem kizárólag a tempósabb dalokban érzékelhető, hanem mindenekelőtt a visszafogottságában is elképesztően hatásos „New Love In Town”-ban, mely a tökéletesen kitalált és megvalósított hard rock balladák némiképp himnusszerű áradásával andalít és izzít, bódítja el a bódulatra fogékony elmét.
 
No persze található a lemezen hagyományos, rock and roll-alapú zakatolás is, ami mindenekelőtt a rögtön az előbb említett számra rákövetkező „The Beast”-e, amely valóban a gyorsvonatok megállíthatatlanságával tör-rohan előre, vagy a „Gonna Get Ready”-t jellemzi.
 
Ismét csak a bluesosabb, zeppelines vonalat képviseli a vau-pedállal effektezett gitárszólótól parányit retro-ízű „Mojito Girl”, valamint az albumot lezáró „In My Time”, melynek témái ugyan akár túlzottan is tradicionálisnak titulálhatók, Joey Tempest éneke, no meg John Norum fenomenális szólója kifejezetten élvezetessé, valamiképp Richie Blackmore klasszikusaihoz, a „Soldier Of Fortune”-hoz és „Mistreated”-hez hasonlatossá teszik.
 
A hatnyolcadban ringó, izgalmas ritmikájú „Leave No Stone Unturned” a keleties, a klasszikus nagyzenekari, a rock and bluesos és a progresszív riffek és motívumok csodálatos keveréke: igazi nagylemezre való darab, ami slágerként valószínűleg nem funkcionálhatna igazán, archetipikus motívumai és megszólaltatása miatt viszont kétségtelenül nem hagyhat hidegen senkit, aki a keményebb műfajok kedvelőjének tartja magát.
 
Visszafordulni tehát nem csak lehet, de ténylegesen érdemes is, amennyiben nem felejtjük el az úton szerzett tapasztalatokat, a kitérőt pedig nem tévútnak, hanem tanulságos kirándulásnak tekintjük.
És hogy a régi és az új ilyesfajta frigye-elegye mennyire hiteles, az azt hiszem már egyéni ízlés függvénye, általános érvénnyel nem megítélhető.

Nekem mindenképp kellemes, üdítő meglepetésként hatott az igényességgel és súlyossággal vegyített dallamosság, ami egyértelműen tovább élteti a Europe-ba és a csapat jövőjébe vetett hitem.
 
Az együttes tagjai:
Joey Tempest – ének
John Norum – gitár
Mic Michaeli – billentyűk
John Leven – basszusgitár
Ian Haugland – dobok
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Prelude
2. Last Look At Eden
3. Gonna Get Ready
4. Catch That Plane
5. New Love In Town
6. The Beast
7. Mojito Girl
8. No Stone Unturned
9. Only Young Twice
10. U Devil U
11. Run With The Angels
12. In My Time
 
Diszkográfia:
Europe (1983)
Wings Of Tomorrow (1984)
The Final Countdown (1986)
Out Of This World (1988)
Prisoners In Paradise (1991)
Start From The Dark (2004)
Secret Society (2006)
Last Look At Eden (2009) EP
Last Look At Eden (2009)