FőképVajon mi lehet a sorsa egy olyan gyermeknek, akinek anyja zenetanár, apja zongorista, ráadásul az 1960-as évek elején (egészen pontosan 1961-ben) az Egyesült Államokban, egészen pontosan New Orleansban látja meg a napvilágot?
Valami nagyon nagy dolognak kell történnie ahhoz, hogy ilyen környezetben, ebben a családban, városban és korban ne kezdjen érdeklődni a zene, pontosabban a jazz iránt, hogy a muzsika ne váljon az élete szerves részévé.
 
Wynton Learson Marsalis-szal (szerencsére) nem történt semmi olyan nagy dolog, ami eltérítette volna a jazztől. Három testvéréhez (Branford, Delfeayo és Jason) hasonlóan ő is muzsikus lett. Egyik öccse, Ellis is a művészetekkel foglalkozik – egyebek mellett költő és fotós.
 
A kis Wynton úgy hatéves lehetett, amikor megkapta az első trombitáját, azt a hangszert, amihez azóta is ragaszkodik. Már nyolcévesen fellépett a helyi templomban, tizennégy esztendős korában pedig a New Orleans Philharmonicban játszott.

A középiskola után az egyik híres New York-i zeneiskolában folytatta tanulmányait.
Tizenkilenc évesen már Art Blakey együttesében játszott, húszévesen pedig Herbie Hancock-kal turnézott.
Ezután már senkit sem lepett meg különösebben, hogy egyebek mellett Dizzy Gillespie és Sonny Rollins is meghívta a saját együttesébe – rövidebb ideig mindkettejükkel együtt muzsikált.
 
Amikor saját együttest alapított, az egyik interjúban a művészi hitvallásáról faggatták. „Csak annyit szeretnék elérni – válaszolta –, hogy a muzsikámat hallgató emberek valami olyasmit érezzenek, mint én, amikor John Coltrane-t hallgatom.”
Nos, egyszerű mondat, de aki ismeri Coltrane zenéjét, az tudja, hogy Wynton igen magasra tette magának a lécet.
 
A következő évtizedekben pontosan azt tette, ami egy zenésztől elvárható: koncertezett, komponált, felvételeket készített, és tanított. Olyan, tőle fiatalabb muzsikusokkal dolgozott együtt, mint a bőgős/basszusgitáros Christian McBride (ő az utóbbi időben leginkább Pat Metheny mellett zenél), Roy Hargrove, vagy Eric Reed.
 
A ’90-es évek közepétől több kísérletet tett arra, hogy létrehozza a jazz és az úgynevezett „komoly” zene fúzióját, egy olyan egyesülést, amelyben valójában egyik stílusjegy sem szorítja háttérbe a másikat, mégis mindkettő érzékelhető és élvezhető.
 
Innen már csak egy lépés volt, hogy átlendüljön a két műfaj közötti határvonalon, és komolyzenészként (is) dolgozzon: 1998-ban például egy Sztravinszkij mű sajátos feldolgozását játszotta lemezre.
Persze erre csak azt követően került sor, hogy oratóriumáért (a jazz muzsikusok közül elsőként) megkapta a zenei Pulitzer-díjat.
 
A He and She című, legújabb lemezénél természetesen érezhetőek a jazz és a komolyzene területén szerzett tapasztalatai, de ezek mellett valószínűleg nagy hatást gyakorolt rá Ellis öccse, a költő is, ugyanis a szerzemények között kilenc vers (vagy: egy vers kilenc részlete) hallható.

Persze, az is lehetséges, hogy Wyntonnál ezúttal a mindig is benne szunnyadó prédikátori hajlamok kerültek előtérbe – bármi is volt az oka, a zene-próza párosításának most egy érdekes, koncepciós jazz anyag lett a végeredménye.
 
Mi áll a középpontban? Az a téma, amely már az első emberpár megjelenése óta érdekli a Föld lakóit: a férfi és a nő kapcsolata.
Nem egy szimpla szerelmi történetről, hanem egy férfi és egy nő közös életének sztorijáról van szó: megismerkedés, románc, első tánc, első csók, első együttlét…

A párkapcsolat eseményeinek és érzelmeinek bemutatása már akkor is teljesnek tűnik, ha végigpillantunk a dalok címén.
(Wynton Marsalis úgy gondolhatta, hogy a címeken kívül egyéb módon is utalnia kell arra, tulajdonképpen miről is szólnak a szerzemények: vélhetőleg ezért került bele az anyagba a vers.)
 
Természetesen se a címekkel, se a versbetétekkel nem lehet annyira érzékeltetni a hangulatokat, mint zenével – ezzel az alapjában véve jazznek nevezhető, de időnként a klasszikus zene, vagy a musical (az ’50-es és ’60-as évek amerikai musicaljeire gondolok) elemeit felvillantó zenével, ezekkel a szerzeményekkel, amelyekben sokszor menet közben változik meg a ritmus, a dallam, a lendület, a tempó; ezekkel a dalokkal, amelyek időnként kissé kiszámíthatónak, máskor viszont kifejezetten szeszélyesnek tűnnek – vagyis pontosan olyanok, mint az élő, teljesen mindegy mióta létező, eleven, soha nem unalmas, a kényszeredettséget mellőző, a teljesen hétköznapi eseményeket is csodálatossá varázsoló párkapcsolatok.
 
Ezt az anyagot teljes egészében érdemes végighallgatni, hiba lenne „felszeletelni”. Az egyes szerzemények és a közéjük beszórt versek, amelyek még karakteresebbé teszik a blokkok határait, valójában egyetlen érdekes, izgalmas egészet alkotnak.

Fel lehet tenni egy-egy „számot”, aztán ki lehet hagyni egyiket-másikat – hogyne, ezt is meg lehet tenni, ahogy a színházban is fel lehet állni fél óra után, hogy aztán rövid büfében történő ácsorgást követően visszatérjen az ember az utolsó harminc-hatvan percre. Meg lehet tenni, de ostobaság.

Ez a zene nem smooth jazz (bár a hangzásában van valami, ami miatt akár ebbe a kategóriába is besorolhatnánk), nem is musical, hanem ezek, valamint a blues, a jazz, az ’50-es évek füstös mulatóiban hallható zenék, a helyenként a raveli hangulatot, másutt meg Spanyolországot, esetleg a tangózó, rumbázó, szambázó Dél-Amerikát idéző trombitaszólamok olyan egyvelege, aminek minden egyes hangja a helyén van, amiből egyetlen hangot is bűn elszalasztani.
 
Az anyag meghallgatása után megfogalmazódott bennem a kérdés: hogyan lehetne fokozni ezt a hangulatot? Hangfelvételen sehogyan sem. Talán élőben. Ha esetleg, netalántán errefelé járna Wynton Marsalis…
 
Az együttes tagjai:
Wynton Marsalis – trombita, próza
Walter Blanding – szaxofonok
Dan Nimmer – zongora
Carlos Henriquez – bőgő
Ali Jackson – dob
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Poem
2. School Boys
3. Poem
4. The Sun and the Moon
5. Poem
6. Sassy
7. Poem
8. Fears
9. Poem
10. The Razor Rim
11. Poem
12. Zero
13. Poem
14. First Crush
15. First Slow Dance
16. First Kiss
17. First Time
18. Poem
19. Girls!
20. Poem
21. A Train, A Banjo, and a Chicken Wing
22. He and She
 
Diszkográfia:
(A válogatáslemezek nélkül)
Wynton Marsalis (1981)
Fathers and Sons (1982)
Trumpet Concertos (Haydn, Mozart, Hummel)(1983)
Think of One (1983)
Haydn: Three Favorite Concertos (1984)
Baroque Music for Trumpet (1984)
Hot House Flowers 1984)
Black Codes 1985)
J Mood (1985)
Marsalis Standard Time, Vol. I (1986)
Live at Blues Alley (1986)
Tomasi: Concerto for Trumpet and Orchestra (1986)
Carnaval (1987)
The Majesty of the Blues (1989)
Crescent City Christmas Card (1989)
Tune In Tomorrow... The Original Soundtrack (1990)
Standard Time Vol. 3: The Resolution of Romance (1990)
Thick In The South: Soul Gestures In Southern Blue, Vol. 1 (1991)
Uptown Ruler: Soul Gestures In Southern Blue, Vol. 2 (1991)
Levee Low Moan: Soul Gestures In Southern Blue, Vol. 3 (1991)
Standard Time Vol. 2: Intimacy Calling (1991)
Concert for Planet Earth Blue Interlude (1992)
Baroque Duet (1992)
On the Twentieth Century…: Hindemith, Poulenc, Bernstein, Ravel (1993)
In This House, On This Morning (1994)
Why Toes Tap: Marsalis on Rhythm (1995)
Joe Cool`s Blues(1995)
In Gabriel`s Garden (1996)
Liberty! (1997)
Jump Start and Jazz (1997)
Blood on the Fields (1997)
Reeltime (1999)
Mr. Jelly Lord: Standard Time, Vol. 6 (1999)
Los Elefantes (1999)
At the Octoroon Balls (1999)
Marsalis Plays Monk: Standard Time, Vol. 4 (1999)
The London Concert (2000)
The Marciac Suite (2000)
All Rise (2002)
The Magic Hour (2004)
Live at the House of Tribes (2005)
From the Plantation to the Penitentiary (2007)
Willie Nelson & Wynton Marsalis: Two Men With The Blues (2008)
He And She (2009)
 
Kapcsolódó írások:
The Marsalis Family: A Jazz Celebration (DVD)
Koncert: Wynton Marsalis és a Lincoln Center Jazz Orchestra – 2009. július 26., Budapest, Kongresszusi Központ