Főkép Őszintén bevallom, amikor ez a lemez a kezembe került, gondolkodóba estem. Hol hallottam Bill Frisell nevét? Hallottam már a lemezeit? Egyáltalán - ki ő?
Természetesen megkérdeztem az ismerőseimet, például Gábort, akinek van egy lemezboltja, ahol az ’50-es és ’60-as évek zenéin kívül country, folkos, rockos ritkaságokat tart.

Hát persze, hogy ő ismerte, és elmagyarázta, hogy nekem is ismernem kell Mr. Frisellt, mert olyan nincs, hogy még nem hallottam a gitározását, legfeljebb az lehet, hogy nem emlékszem rá, vagy nem néztem meg a közreműködők névsorát bizonyos, nagy (vagy nagynak tartott) sztárok albumain.
 
Csak bámultam rá, nem túl értelmes fejjel, Gábor pedig sorolni kezdte az előadókat és a lemezeket, akikkel/amiken Frisell zenélt - Jan Garbarek (Paths, Prints és Wayfarer), Marianne Faithfull (Strange Weather), Allen Ginsberg (Lion for Real), Ryuchi Sakamoto (Heartbeat), Ginger Baker (Going Back Home), aztán - Mylab, Viktor Krauss (annak az Alison Kraussnak a testvére, aki most Robert Planttel együtt énekelget), Elvis Costello…

Sőt, még Madonnával is dolgozott, session zenészként, sőt filmzenéket is készített (Almost Heaven; The Million Dollar Hotel). Több albumot készített John Zornnal, a Naked Cityvel, Paul Motiannel, és van egy halom saját albuma is. „Nem igaz, hogy nem ismered!”
 
Miután Gábor ilyen szépen kioktatott, hazajöttem, és szétnéztem az itthoni zenéim között. Igen, Garbarek Wayfarere… Igen, a Ginsberges lemez… Jé, egy Bill Frisell lemez, amit már ki tudja, mióta nem hallgattam!
És persze arra is rájöttem, hogy már jónéhányszor leírtam a nevét – például tavaly, amikor Johnny Cash (második) életrajzi könyvét fordítottam.

És rájöttem arra is, hogy Mr. Frisell gitározott azon a tribute albumon is, amit A Guitar Supreme címmel, 2004-ben adtak ki.
(Ezen a lemezen John Coltrane szerzeményei hallhatók, jazz-rockos átdolgozásban, a szaxofont a gitár helyettesíti. Az album megjelent egy és kétlemezes változatban is; Mr. Frisell a limitált példányszámú kétlemezes második lemezén játszik.)

Aztán megtaláltam még egy Frisell lemezt is, az 1999-es Good Dog, Happy Mant, ami akkoriban nem tetszett (ajándékba kaptam valakitől, a címe miatt), de most valahogy mégis – változtam azóta, és megszerettem az ilyen gitármuzsikát.
 
Szóval, tényleg csak az én hibám, hogy nem ugrott be elsőre a neve. Annál is inkább, mert róla talált netes cikkekben/életrajzokban rendre megemlítik, hogy legalább 400 (!) olyan lemez jelent meg, amelynek megjelenésében valamilyen módon közreműködött.
 
Éppen ezért furcsa, hogy most nem új anyaggal állt elő, hanem egy válogatással, aminek valószínűleg lesz folytatása is. Rendben, ám legyen. Az embernek időnként meg kell állnia, össze kell foglalnia azt, hogy „eddig ez és ez történt”; így talán könnyebb meghatározni a hogyan továbbot.
 
Tehát, az aktuális lemezről.
 
Az első dal az akusztikus gitáron előadott „I’m So Lonesome I Could Cry” annak a Paris, Texas című filmnek a hangulatát idézte fel bennem, amelyhez Ry Cooder írt zenét. Nagyon hozza ezt a texasos, sivatagon/prérin keresztülvezető országutas hangulatot, de ettől még nem depressziós, inkább olyan „c’est la vie” feelinget ad.
 
A második, a „Racoon Cat” már sokkal vidámabb, itt is a akusztikus (vagy elektroakusztikus) gitár dominál.
Az olyan amerikai filmekben szoktunk hallani ilyen dalokat, amikben a kamionosok nyomják a pedált ezerrel, vagy amiben a főhős, ráunva a nagyvárosi dzsungel forgatagára, hosszú idő után hazatér isten háta mögötti, texasi szülőfalujába, esetleg a farmra.

A „Sugar Baby” mintha tovább vinné ezt a gondolat- és hangulatmenetet - főhősünk érkezése után betér a helyi kocsmába, ahol jó kis bendzsós zenét hallgat. Ebben a dalban az akusztikus gitár adja a „vagány” vonulatot, a bendzsó meg hamisítatatlan westernes hangulatot.

A „We’re Not from Around Here” nem annyira countrys, mint az előző két dal, inkább bluesba, sőt, jazzes bluesba hajló.
Ilyen zenéket hallani akkor, amikor a már említett főhős összefut régi nagy riválisával – vagy nem is, inkább akkor, amikor az aznap esti májrombolás után részegen hazafelé támolyog.

A „The Pioneers” bluesba hajló country nóta, szép is, lassú is, hangulatos is – és rajta van a már említett Good Dog, Happy Man című lemezen.
Nagyon visszafogott, nagyon finom az egész - ha meghallgatjuk, valami fogalmunk lehet arról, mit érez a főhősünk akkor, amikor másnap, kissé macskajajosan végignéz a farmon, a kisvároson, ahonnan elszármazott.
Nosztalgikus, „jaj, de szép is Amerika” feeling, de szerencsére nem túl giccses.

Ezután a „Rag” következik, ami érzésem szerint inkább jazz, mint folk, vagy bármi más – számomra azt a bizonyos, legendás San Francisco-i péntek estét idézte fel, amikor Al DiMeola, John McLaughlin és Paco DeLucia együtt gitározgatott.
 
A „Verona”. Ez echte country, de sajnos nem olyan, mint mondjuk Johnny Cash – sokkal inkább olyan, mint amit annak idején a Carter Family csinált. Ez is hangulatos, de már annyira belül marad a saját műfaja határain, hogy nekem nem igazán tetszik.

Aki gitározik, vagy gitározni tanul, vagy aki nem tudja elképzelni, mit lehet művelni egy akusztikus (elektroakusztikus) gitárral, milyen szép hangokat lehet kicsalni belőle, annak mindenképpen meg kell hallgatnia a „Shenandoah”-t.
A hangulata? Hazatért főhősünk kézenfogva sétál gyermekkori szerelmével, és az ősöreg fa alatt megsimogatja, azután megcsókolja. Kb.

A „Ballroom” egyáltalán nem az az ugri-bugri dalocska, amit a címe alapján várnánk. A bluesos, country indítás után az egész átcsúszik valami nagyon finom, nagyon profi jazz-bluesba – a dob is inkább jazzes sikamika, mint countrys puff-puff.

A „Have a Little Faith on Me”… Nos, erről az jutott eszembe, hogy nagyon jó helye lett volna a Bluesy Chill Out című válogatáslemezen, esetleg a már említett Paris, Texas című filmben. A jazz, a blues és a country elemeinek mesteri keveréke.

„Mr. Memory”. Country. Hazatért főhősünk a csók után lovagolni megy, és bejárja a környéket. Nagyjából ennyi, de vegytiszta hangokkal elmesélve.

„Wildwood Flower”. Itt nincs ének, viszont van csodaszép gitárjáték. Megint a blues és a country keveredik.
 
A „Slow Dance”-ben főhősünket ismét a helyi kocsmában „látjuk” - most éppen lassúzik szívszerelmével. Dowtempo country nóta.

A klasszikus „Sittin’ on Top of the World” következik. Ezt a dalt már többtucat feldolgozásban hallottam (Clapton, Stones, Hobo, meg a szájharmonikások, és Johnny Winter, stb. stb.)
Nos, ez egyéni, egyedi, folkos-bluesos, de volt már olyan verzió, ami jobban tetszett.

„Poem for Eva”. A korábbiaknál valamivel gyorsabb, de még mindig lassú, a mainstream pop irányába hajló country nóta. Záródalnak jó, hangulatos, olyan kis kedveske.

Az eddigiekhez hasonlóan valószínűleg a jövőben is ritkán fogok ilyen zenét hallgatni, de néha azért elő fog fordulni ilyesmi.
Aki szereti a countryt, a nem színtiszta bluest, a bluesba hajló countryt, esetleg a jazzbe hajló country-bluest, vagy - aki gitározni tanul, annak mindenképpen meg kell ismernie ezt az anyagot.

De háttérzenének is kiváló. Jól el tudom képzelni például egy olyan étteremben, ahol nem az a cél, mint a junkfood kajáldákban, ahol nem akarják a pörgős zenékkel tudat alatt arra ösztönözni az embert, hogy vásároljon, fizessen, zabáljon, aztán húzzon el hamar, hogy legyen hely az újabb áldozatoknak.
Igen, egy olyan étterembe, ahol a vendég valóban vendég, és nem csak kétlábon járó pénztárca, nagyon jól passzolna.

Meg mondjuk egy olyan filmhez is, mint a Paris, Texas, esetleg az Éjféli cowboy; vagy - a „hősünk hazatér, nosztalgiázik, és rendet tesz a szülővárosában” típusú, újabb keletű amcsi filmek.
Ez utóbbiak esetében erősen ajánlott lenne egy ilyen zene – akkor legalább lenne bennük valami jó.
 
Előadó:
Bill Frisell - elektromos és akusztikus gitárok
 
Közreműködők:
Danny Barnes - bendzsó
David Piltch - basszusgitár
Greg Leisz - pedal steel
Jerry Douglas - dobro
Jim Keltner - dob
Joey Baron - dob
Keith Lowe - basszusgitár
Kenny Wollesen - dob
Kermit Driscoll - basszusgitár
Ry Cooder - gitár
Viktor Krauss - basszusgitár
Wayne Horvitz - orgona
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. I’m So Lonesome I Could Cry
2. Raccoon Cat
3. Sugar Baby
4. We’re Not from Around Here
5. The Pioneers
6. Rag
7. Verona
8. Shenandoah
9. Ballroom
10. Have a Little Faith in Me
11. Mr. Memory
12. Wildwood Flower
13. Slow Dance
14. Sittin’ on Top of the World
15. Poem for Eva
 
Diszkográfia:
In Line (1983)
Rambler (1984)
Lookout for Hope (1987)
Before We Were Born (1989)
Is That You? (1990)*
Where in the World? (1991)
Have a Little Faith (1992)*
This Land (1994)
Live (1995)
Quartet (1996)
Nashville (1997)*
Gone, Just Like a Train (1998)
Good Dog, Happy Man (1999)*
Ghost Town (2000)*
Blues Dream (2001)*
The Willies (2002)*
The Intercontinentals (2003)
Unspeakable (2004)
Richter 858 (2005)
East/West (2005)
Floratone (2007)
History, Mistery (2008)
All Hat (2008) filmzene
The Best of vol. 1. - Folk Songs (2009)
Disfarmer (2009)