FőképA The Prodigy-ról mindent lehet mondani az elmúlt tíz évre visszatekintve, csak azt nem, hogy elhalmoztak volna minket a zenéjükkel.

Az 1997-es átütő erejű és azóta etalonnak számító The Fat of the Land után mindössze a 2004-es Always Outnumbered, Never Outgunned-del jeletkeztek.
Ez a lemez pedig csak nyomokban tudta megközelíteni a „nagy elődöt”, mind siker, mind hangzás tekintetében. Azért azt el kell ismerni, hogy akad pár említésre méltó szerzemény rajta, de az az irányvonal, amit képviselt, nem igazán „jött be” a közönségnek.

Nem így az Invaders Must Die. A világ meghatározó lemezeladási és mindenféle listáin szinte mindenhol az első ötben nyitott, sőt Angliában az első helyen. Mindez nem a véletlen műve.
A Liam Howlett nevével fémjelzett zene igen erős visszakanyarodást mutat az Always Outnumbered, Never Outgunned elé. Számomra úgy tűnik, levonták az előző lemez kudarcának tanulságait és újragondolták az alapoktól, hogy merre is fejleszthetik tovább a muzsikájukat.

Úgy tűnik, sikerült olyan receptet találniuk, amely alkalmazása révén a The Prodigy ismét majdnem a régi fényében ragyoghat. Azért kell azt mondanom, hogy „majdnem”, mert ez a lemez sokkal inkább az elektronikus zene rajongóinak fog tetszeni, semmint a rock-klubokat látogató közönségnek.

Gondolom, aki valamennyire felnőtt fejjel élte meg a The Fat of the Land megjelenését, az emlékszik rá, hogy arról a lemezről mindenhol, mindenkinek lehetett – és lehet mind a mai napig – játszani.
Akkor nézzük kicsit részletesebben, hogy miben is rejlik - szerintem - a különbség és mik a hasonlóságok.

A zenei alapok nagyon-nagyon hajaznak az első három albumot (Experience, Music for the Jilted Generation, The Fat of the Land) felépítő pillérekre. Sőt, talán még – rossz szóval élve – „zúzósabbak” is az esetek többségében náluk. Kicsit pörgősebb, súlyosabb dobjáték; kemény, néhol agyontorzított gitárfutamok.

Ami viszont a fő témák kidolgozását jellemzi, az egy nagyon erős „retrofíling” jellemzi. Mintha egy kisebb időutazáson vennénk részt, és a ’80-as évek video/komputer játékainak néhol nagyon is ismerős hangjait hallanánk ismét. (És ez lehet az, ami miatt a keményebb zene kedvelői elfordulhatnak ettől az albumtól.)

A nagy csavar az egészben, hogy Liam Howlett mindebből egy olyan átütő erejű kompozíciót volt képes alkotni, amely egyrészről komplett egységgé állt össze, ezáltal a közönség nagy része gond nélkül képes a befogadására, másrészről „buggie áll az ember lábába”, ha meghallja.

És körülbelül ennyi kell ahhoz, hogy sikerré váljon valami. Sok más előadóval ellentétben a The Prodigy zenéje „önmagát adja el”, nem kellenek ide különféle marketing meg reklámfogások.
Az Invaders Must Die egy jól összerakott, jól sikerült lemez; a zenekar ismét a „topon” van. Reméljük nem öt évet kell várni a folytatásra.

Ha a híresztelések nem csalnak meg bennünket, akkor a 2009-es Sziget Fesztiválon ismét találkozhatunk majd élőben a zenekarral. A weblapjukon egyenlőre nincs a turnédátumok között Budapest.

Az együttes tagjai:
Keith Flint – ének
Liam Howlett – billentyűs hangszerek
Maxim Reality – ének

Közreműködtek:
Amanda Ghost – háttérének („Colours”)
Dave Grohl – dob („Run with the Wolves”, „Stand Up”)

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Invaders Must Die
2. Omen
3. Thunder
4. Colours
5. Take Me To The Hospital
6. Warrior`s Dance
7. Run With The Wolves
8. Omen Reprise
9. World`s On Fire
10. Piranha
11. Stand Up

Diszkográfia:
Experience (1991)
Music for the Jilted Generation (1994)
The Fat of the Land (1997)
The Dirtchamber Sessions Volume One (1999) válogatáslemez
Always Outnumbered, Never Outgunned (2004)
Their Law: The Singles 1990-2005 (2005) válogatáslemez
Invaders Must Die (2009)