FőképSokáig visszafojtott, most hirtelen kirobbanó energiák vagy felmelegített leves? Ez a kérdés foglalkoztatott a tizenhárom év kihagyás utáni első Extreme-lemez megjelenése előtt.

Hiába, hogy Nuno Bettencourt mérsékelt sikereket aratott szólóban és zenekaraival is, Gary Cherone pedig egy időre beszállt a bandára egykor oly nagy hatást gyakorló Van Halenbe, ők ketten csak egymást kiegészítve lehetnek igazán önmaguk.

Úgy érzem, pontosan ezt bizonyítja a tizenhárom új dal is.

Az albumot nyitó „Star” egyértelműen visszatérést jelent az eddigi legismertebb Extreme-lemez, a Pornograffiti funk ’n’ rolljához, és még Nuno gitárszólója is a legfényesebb korszakot idézi valamennyire, ha elvontabb is kicsit, mint például az előbb említett korongon hallható „Suzie (Wants Her All Day What?)” neoklasszikus teljesítménye vagy a „Pornograffiti” ténylegesen iskolapéldaként szolgáló futamai.

A „Comfortably Numb”-ban aztán végre előtör a csapatból a Waiting For The Punchline-ról jól ismert, húzós, bluesos, kifejezetten absztrakt felfogás. Mivel nekem valahogy ez az epocha a legkedvesebb a zenekar pályafutásából, örömmel üdvözöltem a váltást.

A folytatás aztán a visszatekintés és az előrepillantás fajsúlyos elegye, dögös, funkos riffekkel, karakteres énekkel és vokálozással, és a semmi máshoz nem hasonlítható Bettencourt-Cherone együtthangzással.
Pedig a gitár visszafogottabban szól, a bombasztikusság helyett egyfajta megfontoltság jellemzi, és Nuno még mintha a szólókban is organikusabban játszana, sokszor jobban a háttérbe húzódna, hogy több teret hagyjon társainak.

Azért persze akadnak meglepetések is, mint amilyen a „Take Us Alive” country and western gitárral spékelt, lendületes cowboy-dala és a „Last Hour” erősen nosztalgikus hangzású - voltaképp kemény fehér blues-stílusban íródott - balladája.

Ám az igazat megvallva a „Ghost”-hoz hasonló, érzelmes, mégis tempós, zongorával és szintetizátorokkal teli, sem a még inkább zongoraközpontú „Peace (Saudade)”-hoz hasonló kompozíciót nem hallottam még az együttestől. Legalábbis nem így, nem ennyire éretten.

Meglehet, a tizenhárom évre utal a tizenhárom dal is, de talán a szerencsétlenség sugallatát tompítandó az albumra tizennegyedikként felkerült még egy felvétel, amely az első lemez stúdiómunkáinak maradéka.
De leginkább kontrasztként szolgál: azt mutatja, hová jutott el a csapat a hajmetáltól sem túlzottan távol eső, ám az első pillanattól fogva egyéni és fiatalosan pimasz örömzenéléstől.

Kifejezetten jó anyag a sejtelmes, számtalan asszociációval terhes című Saudades de Rock, annyi azonban egyértelmű, hogy ezeket a számokat csak odafigyelve lehet, szabad hallgatni, és mindenekelőtt élőben, koncerten üthetnek nagyon, ahol a zene intellektualitását bizonyosan még magasabb szintre emeli a fiúk mai napig megőrzött energiája.

Az együttes tagjai:
Pat Badger - basszusgitár, vokál
Nuno Bettencourt - gitár, zongora, vokál
Gary Cherone - ének
Kevin Figueiredo - dob

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Star
2. Comfortably Dumb
3. Learn To Love
4. Take Us Alive
5. Run
6. Last Hour
7. Flower Man
8. King of the Ladies
9. Ghost
10. Slide
11. Interface
12. Sunrise
13. Peace (Saudade)

Bónusz:
14. Americocaine (demo 1985)

Diszkográfia:
Extreme (1989)
Pornograffitti (1990)
III Sides To Every Story (1992)
Waiting For The Punchline (1995)
The Best Of Extreme - An Accidental Collocation Of Atoms (1998) válogatás
Extreme - The Collection (2002)
Classic Extreme (2005) DVD
Videograffiti (2006) DVD
Saudades de Rock (2008)

Kapcsolódó írás:Interjú: Nuno Bettencourt (Extreme) - 2008. október