FőképA múltkori koncertnek köszönhetően kedvet kaptam hozzá, hogy megemlékezzek kedvenc Anathema lemezemről, és talán másoknak is kedvet csináljak hozzá, akik eddig még nem ismerik.

1999-ben vagyunk, amikor a banda mélyen érzelmes és depressziós zenéjére már nem az eredeti death-doom metalos vonalon mozog, hanem inkább a Pink Floydra jellemző pszichedelikus rock.

Míg az Alternative 4 című előző lemezt nagyrészt Duncan Patterson írta, az ekkorra már távozott basszusgitárostól ismét a Cavanagh testvérek vették át főleg a zeneszerzést.
Ezzel azonban közel sem történt akkora újítás, mint korábban az együttes életében, hiszen nagyrészt az előző korong zenei világát fejlesztették tovább.

A már megszokott depressziós hangulat itt is jellemző, bár talán egy fokkal reménytelibbnek, felszabadultabbnak érezhető a Judgement elődjénél, és a fiúknak köszönhetően a gitár némileg újra előtérbe került.
Ettől persze még megmaradt az a könnyed szellősség, ám valamivel mégis zeneibb és hangsúlyosabb lett a muzsika.

Az albumot nyitó „Deep” ma már egyetlen koncertről sem hiányozhat, igazi slágerré nőtte ki magát - és nem véletlenül.
Ez egy dinamikus, de azért kellően elszállós darab és annyira fogós, hogy már elsőre megragad az emberben. Kezdésnek remek ez a sodró lendületű és pozitív kicsengésű nóta.

Némileg visszafogottabb, de még mindig nagyon intenzív a következő két dal is. A „Pitiless” is könnyen megragad a hallójáratokban, de mondanivalóját és előadásmódját tekintve is kicsit komorabb és kicsit fenyegető, emellett igen elgondolkodtató.
A „Forgotten Hopes” a címéhez méltón nagyfokú reménytelenséget sugall, amit zeneileg is tökéletesen alátámasztanak. Kiábrándultság és bánat sugárzik belőle.

A „Make it Right” a dobos John Douglas szerzeménye és egy igen légies, mégis nagy ívű dal, amit a hangulatos „Destiny is Dead” akusztikus toldaléka zár le.

A korong legmegrázóbb dala egyértelműen a Cavanaghék elhunyt édesanyjához írt „One Last Goodbye” című tétel, ami egy rettentően katartikus és hidegrázást kiváltó tétel. Szomorú, szép, szívfájdító, igazi érzelmeket közvetít.
Vincent érzelemdús énekét és a megrázóan őszinte és fájdalmas szöveget Danny gyönyörűségesen építkező szólója emeli elérhetetlen magasságokba. Szavakkal egész egyszerűen leírhatatlan.

Az ezt követő „Parisienne Moonlight” egy rövid, zongorás és hangulatos darab egy rövid duettel. Ez a dal nagyon találóan az élő fellépések állandó bevezetője.
Az ezután következő címadó dal megint nagyon hangulatos és a címe is nagyon találóan illik hozzá: a sötéten fenyegető indítás után fokozatosan erősödik, majd vesz egy nagy lendületet és a végére mindent elsöpör kíméletlenül.

A korong innentől jóval visszafogottabbá válik, de korántsem fullad bele a merengésbe az ember, mert a csoda továbbra is folytatódik.

A „Don’t Look Too Far” egy kellemesen nyugtató, csendes, főként akusztikus dal. Igazából nem is annyira különleges, de azért még kell ide.
Az „Emotional Winter” már nagyon elvont, halk, befelé forduló dal, ami ugyanakkor kellemesen megnyugtató is a verzék alatt, majd a refrénnél hagyja magát kibontakozni.

Jóval hangosabb és kaotikusabb a „Wings of God”, ami kicsit másképpen elvont, mint az előző dal, de talán a legrockosabb hangzású a lemezen. Danny brillírozik a gitárján és óriási, érzelemgazdag szólókat és gitárdíszítéseket pakol bele a dalba.

Szintén nagy kedvencem a gyönyörűséges „Anyone, Anywhere”, amiben újfent nagyon erős érzelmi töltet van: az izoláltság és a magány érzete valós és kézzelfogható, mégis vigasztaló összességében, s talán ettől olyan óriási.

A „2000 & Gone” és a „Transacoustic” két akusztikus és instrumentális tétel levezetésképpen. Ezek már jóval könnyedebbek az előzőeknél, inkább megnyugtatóak és játékosak. Az benne a szép, hogy a nagy érzelemkavalkád után pozitív irányba terelik a gondolatokat, így még csak véletlenül sem maradhat keserű utóíze a hallottaknak.

Tény, hogy nem bulizenét rejt a Judgement, de aki nyitott az érzelemgazdag muzsikára, az keresve sem találhat jobbat az Anathemánál. Annak ellenére, hogy általában nem túl pozitív kicsengésű ez a zene, szerintem igenis szerethető, én legalábbis sokkal inkább tartom szépnek és őszintének, mint elszomorítónak.

Aki pedig élőben is látta már valaha a bandát, az azt is tudja, hogy emellett rendkívül hitelesen is tudják prezentálni ezeket a dalokat, tehát láthatóan ez nem csak valamiféle pózolás a részükről.

Az együttes tagjai:
Vincent Cavanagh - ének, gitár
Danny Cavanagh - gitár, billentyűk
John Douglas - dobok
Dave Pybus - basszusgitár

Közreműködők:
Lee Douglas - ének
Dario Patti - zongora

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Deep
2. Pitiless
3. Forgotten Hopes
4. Destiny Is Dead
5. Make It Right (F.F.S.)
6. One Last Goodbye
7. Parisienne Moonlight
8. Judgement
9. Don`t Look Too Far
10. Emotional Winter
11. Wings of God
12. Anyone, Anywhere
13. 2000 & Gone
Bónusz:
14. Transacoustic

Diszkográfia:
The Crestfallen (1992) EP
Serenades (1993)
Pentecost III (1995) EP
The Silent Enigma (1995)
Eternity (1996)
Alternative 4 (1998)
Judgement (1999)
A Fine Day to Exit (2001)
Resonance (2001) válogatás
Resonance 2 (2002) válogatás
A Natural Disaster (2003)
Hindsight (2008)
We`re Because We`re Here (2010)
Falling Deeper (2011) válogatás
Weather Systems (2012)