FőképKörülbelül egy fél éve bukkantam rá egy internetes oldalon a várva várt híre, mely szerint 2008 augusztusában fog megjelenni a Slipknot vadonatúj lemeze All Hope Is Gone címen.
Fél év várakozás után végre kezeim közé kaparinthattam ezt a csodálatos albumot. Reményeimet csak tovább szította a másodikként kiadott „Psychosocial” kislemez, ami hihetetlenül jól sikerült.

Aki nem ismeri a zenekart, annak íme egy rövid kis bemutató. A koncerteken inkognitóban lépnek fel, az immáron védjegyükké/névjegyükké vált egyéni maszkokban, melyek a bandatagok bevallása szerint saját érzésvilágukat tükrözi.
További kellék az egyenruha, amely legtöbbször a vegyvédelmi kezeslábasokra hasonlít.

Zenéjük metal (kezdetben nu volt, most inkább thrash felé közelít), a felállásuk pedig igazi kuriózumnak számít: énekes, ritmusgitár, basszusgitár, Dj, egy sima, és két törzsi dob - összesen kilencen vannak!
Zenéjüket az energia, a karcos riffek, az erőteljes dobhatás és egy remekbe szabott énekhang jellemzi. Náluk a brutális hangorkán egy pillanat alatt átalakul csodálatos dallammá.

Az előzetes kislemez és az utolsó albumuk alapján komoly elvárásokat támasztottam az album minőségével kapcsolatban.
Előzetes hírek alapján a banda egy Iowa és The Subliminal Verses hibridet ígért. Egyébként is, az utolsó lemezükkel olyan magasra rakták a mércét, hogy az a minőség megismételhetetlennek tűnik.

Szerintem a Vol. 3: The Subliminal Verses tökéletesre sikeredett, melyben a dübörgős és a lassabb részek jól megfértek egymás mellett, és érezhető fejlődést mutatott az előző albumhoz képest.
Többen kritizálták azt a bizonyos Stone Sour (az énekes Corey által alapított másik együttes) hatást, de szerintem jót tett a zenéjüknek. Reménykedtem, hogy ez a komolyodás, fejlődés ezen a lemezen is megmutatkozik.

És most a lemezről. Az All Hope Is Gone felemásra sikeredett, köszönhetően annak, hogy a banda görcsösen meg akart felelni az elvárásoknak, bár nem biztos, hogy ez jót tett a lemeznek.
A második-harmadik Slipknot albumhoz való visszatérés, valamint az elég komoly Stone Sour hatás keverése vélhetően megosztja a rajongókat.

Az ellenzők azt mondják, hogy minek az albumra lassú és unalmas szám, az őrjöngős részeket miért kell megszakítani dallamos hülyeségekkel. Lelkük rajta, mindenkinek saját joga eldönteni, mit vesz meg, a letöltők meg ne sopánkodjanak. Ennyit a Stone Sour hatás problémájáról.

Az album vegyes, nagyon átgondolt és komplex, zeneileg hibátlan. Az, hogy a két korábbi lemez stílusjegyeit vegyítik, dinamikussá teszi a korongot, de ez inkább előny, mintsem hátrány.

A szokásos „intróval kezdünk” most is visszaköszön az albumról, bár nem olyan elmebeteg módon, mint a Slipknot című albumnál, amely ebből a szempontból kétségtelenül a legjobbra sikerült.
A koncertes bevonulás és showcsinálás egyébként is a Slipknot sajátja, és ez az utóbbi intró volt az, amely már a koncert elkezdése előtt megőrjítette és tombolásra késztette a közönséget. Hát ez az „új” intró nem olyan.

A számok nagyon jók, van iowás, subliminal verses-es. Saját kedvenc a „Psychosocial”, amely az ordibálós, zúzós részek után válik dallamossá, így téve izgalmassá a hangulatot. A másik nagyon jól sikerült szám a „Gehenna”, amely egy rendkívül dallamos, lassú, de mégis energikus szám.
Csodálatos gitárszólók, és a néhol szándékosan hamisan énekelt dallamok nagyon jól szólnak benne.

Ezen a korongon jobban építettek Correy énektudására, ami szintén pozitívum. Kár volna ezt a hangot csak ordibálásra kényszeríteni, amikor sokkal többre képes.
A „This Cold Black”-ből az Iowa zúzása köszön vissza. Az „All Hope Is Gone” szintén az előbbi kategóriába sorolható. Ez utóbbiban az egész zenekar megmutatkozik, tehát minden hangszer belép a zúzásba, mondhatni az album csúcspontja, bár nem ez a legjobb szám.

A „Dead Memories” szinten egy jó kis darab, ütős gitárszólókkal és melankolikus, dallamos részekkel. Folytathatnám a sort, de ezek fogtak meg igazán a lemezről.

Néhány negatívum. Az Slipknot picit talán elindult egy populárisabb irányba. Nagyon hiányolom a Dj-s részeket, amik mindig felpörgették az albumot. Ha több ilyen rész lenne biztosan ütősebbre sikerült volna az album.

Korábban azzal emelkedtek ki a töménytelen metal zenekar közül, hogy színesebb volt zenei palettájuk. Most ez egy picit elkopni látszik. A két törzsi indiándob szerepeltetése is visszafogottabb a korábbiaknál.
Egy picit neheztelek a zenekarra (biztos nagyon csalódottak emiatt), hogy egyfolytában csak azt a két albumot emlegetik, ami az ajánlómban is annyiszor elhangzik, pedig a legelső demójukon (Mate Feed Kill. Repeat) több jazz-betét is elhangzik.
Ebből a zenei stílusból is meríthettek volna. De ezek tényleg csak apró kekeckedések, amolyan „mi lett volna ha” feltételezések. Az album jelen formájában is nagyon jó.

A kritikáim ellenére az album nagyon új, nagyon más, mint az eddig megszokott Slipknot, de egyben nagyon jó is. Minden megtalálható benne, ami eddig a bandára jellemző volt, talán még több is.
Van benne zúzás, ordibálás, dobolás Joey Jordison módra, kiváló gitárszólók, és persze Corey Taylor, aki felteszi a koronát a banda teljesítményére. Az album hallgatásra kifejezetten ajánlott!

Az együttes tagjai:
(#8) Corey Taylor - énekes
(#1) Joey Jordison - dob
(#7) Mick Thomson - gitár
(#4) James Root - gitár
(#2) Paul Gray - basszusgitár
(#6) Shawn „Clown” Crahan - ütőshangszerek
(#3) Chris Fehn - ütőshangszerek
(#5) Craig "133" Jones - sampler, effektek
(#0) Sid Wilson - DJ

A lemezen elhangzó számok listája:
1. execute;
2. Gematria (The Killing Name)
3. Sulfur
4. Psychosocial
5. Dead Memories
6. Vendetta
7. Butcher`s Hook
8. Gehenna
9. This Cold Black
10. Wherein Lies Continue
11. Snuff
12. All Hope Is Gone
13. Child of Burning Time
14. Vermilion, Pt. 2 (Bloodstone Mix)
15. Til We Die

Diszkográfia:
Mate. Feed. Kill. Repeat (1996) demó
Slipknot Demo (1998) demó
Slipknot (1999)
Welcome to Our Neighborhood (1999) DVD
Iowa (2001)
Disasterpieces (2002)
Vol. 3: The Subliminal Verses (2004)
9.0: Live (2005) koncert
Voliminal: Inside the Nine (2006) DVD
All Hope Is Gone (2008)