Főkép

Sosem drogoztam, és utoljára seregben piáltam komolyabban – akkor, amikor „tizedes elvtárs” voltam, ez szinte kötelező volt. Azt nem mondom, hogy néha, nagyon-nagyon ritkán nem megyek át „a nevem rock”-ba, de néhány (sajnos jó néhány) könyvkészítéssel és zenéléssel foglalkozó „kortársammal” ellentétben sosem a poroktól, löttyöktől, herbáriumoktól vártam azt a flasht, azt a plusz dolgot, ami az ötletet, ihletet, lendületet adja az embernek, ami átsegít a szöveghegyeken, a stúdiómunkákon, a koncertek kavalkádján, a kreatív meló (értsd: erőltesd az agyad, hátha kijön belőle valami értelmes) buktatóin és depresszióján.

Számomra mindig is a zene volt/van/lesz az egyetlen „anyag”, amitől jönnek a hangulatok, az ötletek, a … minden. Hangterápia? Lehetséges. Az utóbbi időben beszélgettem emberekkel, akik komolyan foglalkoznak hangterápiával. Szégyen vagy nem, az általuk ajánlott hanganyagok többségén bealudtam, néhányat pedig kb. 2 perc után kivettem a lejátszóból. Kell a zene az élethez, a munkához.

Például: amikor egy lövöldözős Pc-s játékhoz írtunk regényt, végig Frontline Assemblyt és Front 242-t hallgattam; amikor valami gótos/Lovecraftos dolgot írtam, végig Type O Negative szólt.

Az Aliens regények fordítását csak és kizárólag reggae-vel tudom elviselni, mert már unom őket, azt a sok marhaságot, amit az írók (?) összehordanak. A Gyűrűk Urához kapcsolódó dolgok fordítása közben végig a „Kashmir” című szimfonikus Zep-átirat szólt.  Amikor a Dalai Lama könyveit fordítom, természetesen tibeti lányok és szerzetesek énekelnek a fülembe… És így tovább. (Vagy egy sokkal triviálisabb példa: az apeh-ből kifelé jövet Kowalsky „Ennyi csak”-ját hallgattam, és letettem arról, hogy belevessem magam a Rákos-patakba.)

Addig nem is nagyon tudok hozzákezdeni egy munkához, amíg meg nem találom a (szerintem) hozzá passzoló zenét. Kivétel talán csak egy bizonyos Britney Spears sztori volt, amikor azt fordítottam, Sepulturát hallgattam, de még így is olyan érzés volt, mint mondjuk… tejszínhabos chilit enni. Brrr! Amíg a könyv végére érek, végig a kiválasztott zenét hallgatom, utána megfeledkezem róla egy időre.
Időnként vannak nyugis pillanatok is, ilyenkor kerül elő mondjuk John Coltrane, Alice Coltrane vagy Santana (nem a kommersz lemezei, hanem mondjuk az, amin John McLaughlinnal játszik együtt, de akkorát…! Love Devotion Surrender, ez a címe).

És van a Led Zeppelin, ami mindig, mindenkor, mindenhez, bármikor, bármihez passzol. Ha végképp nem találom magam, a hangulatot, a lendületet, akkor: Zep. Ez mindig bejön. Talán azért, mert sokféle? Van benne blues, rock, metááááál, van benne némi fantasy, némi okkultizmus, némi keltásan-keresztényesen megfogalmazott részlet, viszonylag sok hippi-feeling – és mindez úgy, hogy az ember nem érzi magát mocskosnak, mondjuk olyan mocskosnak, mint egy thrash/death akármilyen metál meghallgatása után.

A Zep NEM (!) az a „hugyozz magad alá, vágd fel az ereidet, jön a sátán, semmi sem számít, dúúúúúm, lázadj, lázadj, kis hülye, filth pig, tiltakozz a fogyasztói társadalom ellen, de az én lemezemet azért vedd meg” típusú, halott, vagy holtan született zene. A Zep zenéje van, létezik, él, és mindenkit szeret, aki meghallgatja.
A Zep, bár nevezhető hippizenének is (ezen mondjuk vitatkoznék, de nem érdekes), és bár olyan korszakban született, amikor a fiatalok úgy használták a tudatmódosító szereket, mint a mostani gyerekek a mobiljukat, de nem idolizálja a drogokat, az alkoholt, nem sugallja a megjelenésével, a szövegeivel azt, amit mondjuk egy M.M. monogramú balkéz felől érkezett... khm, balfék (akiről fordítottam egy könyvet, szóval ismerem).

A Zep tiszta és józan és emberi. A Zep sosem borít ki, inkább felszabadít. A Tooltól például mindig elszállok, annyira jó, de közben 150%-os lesz a hipochondriám (a francba, kell nekem érteni a szövegeket!), a Motorheadtől mindig mehetnékem támad, de a Zep…
Gyógyít. Simogat. Szeret. Keménnyé tesz, de megértővé.

A Zepnél még a „…lots of people talk and few of them know - soul of a woman was created Below…” (…sokan beszélik, kevesen tudják, a nő lelkét Odalent alkották…, vagy valami ilyesmi a „Dazed and Confused”-ból) szöveg sem teszi depresszióssá az éppen szerelmi bánatban szenvedőket. Éppen ellenkezőleg, ez is vigasztal, mintha ezt mondaná: „Nem vagy egyedül, haver, megszívtuk már páran, hogy otthagyott a csaj, de tessék, itt vagyunk, nincs semmi különösebb bajunk”.

A tolkieni relációkról most nem szeretnék írni, de aki szereti a fantasyt, hallgassa végig figyelmesen a „The Battle of Evermore”-t, van ebben Fény Királynője, Béke Hercege, stb. stb. Vagy hallgassa meg „Ramble On”-t, ami nem más, mint Zsákos Frodó kalandja Led Zeppelin módra elregélve.

A Zep tehát sok mindenre jó, de éppen a zene sokszínűsége miatt szoktam gondban lenni, amikor fel akarom tenni valamelyik lemezt. Mondjuk a másodikat. Amikor Zep 2-es hangulatom van, a lemezen található „The Lemon Song” és „Thank You” nekem valahogy mindig kilóg a sorból, ezeket mindig továbbléptetem. (Más hangulatban, más Zep lemezeknél pedig éppen ez a kettő hiányzik a sorból.) Oké, lehet playlistet csinálni, meg vannak még trükkök, hogy az ember elkészítse a saját válogatáslemezét, de ezek valahogy mindig olyan barkács, Mekk Elek dolgok, hiányzik belőlük a profizmus, az igazán eredeti elképzelések csírája.

Olyan ez, mint amikor valaki a maga szubjektív módján válogat mondjuk egy költő versei közül. Lehet, hogy oké, jó lesz a kompiláció, de ha mód és lehetőség van rá, miért ne hagyjuk, hogy inkább az illető költő válogasson a saját műveiből?
Ő talán jobban tudja, érzi, melyik vers passzol melyik után, és miért. Ugyanez a helyzet mondjuk akkor, amikor egy zenekar tagjai készítenek el egy válogatáslemezt a saját régebbi dalaikból.

Ilyen „hanyatt vágom magam, annyira jó” válogatás volt a Zep „How the West Was Won” című tripla koncertalbuma, és most ilyen a „Mothership” címet viselő dupla válogatás is, amit a Zep három tagja, Plant, Page és Jones állított össze. Ők tudják, miért éppen ezeket a dalokat tették fel a duplára. Ők tudják, mi volt a koncepció, mi meg hallgassuk és élvezzük. Mit érdekel engem, hogy készül a süti, ha a végeredmény finom?

(Nem emlékszem, mesélte valaki, vagy olvastam valahol, de a lényeg: amikor megjelent a „How the West Was Won”, egy Zep rajongó megállt valami piros lámpánál, a szerény kis kocsijával. Begurult mellé egy böszme nagy, kengururácsos verda, baseball sapkás, aranyfukszos srácok ültek benne. A böszme verdából bömbölt valami sikamika rep. A Zep rajongó meg szerényen betolta a lejátszóba a Zep cd-t, és megszólalt az „Immigrant Song”. A repes kölykök néztek egy nagyot, lehalkították a sikamikájukat, és zöld lámpáig vigyorogva bólogattak, meg üvöltötték, hogy „áá-ááá-á” – tudjátok, amit Hófehérke is a Shrek 3-ban.)

Mire jó a Mothership? Mármint azon kívül, hogy valahogy másképpen szól az egész, valahogy modernebb a hangzása? Próbáltam utánajárni, neten, itt-ott, de nem sikerült kiderítenem, pontosan mit is csináltak a stúdióban a régi felvételekkel. Valamit, az biztos, de hogy mit…? De ez nem is számít igazán. Valahogy erőteljesebben szól az egész, és ez a lényeg. Más. (Az ne tévesszen meg senkit, hogy ezen a válogatáson néhány dal hosszabb pár másodperccel, mint az eredeti sorlemezen, ennek oka a számeleji és számvégi „csend” elnyújtása.)

Mire jó még? Például arra, hogy ha menni kell valahova, és csak egy zenét vihetsz magaddal, és mondjuk, történetesen szereted a Zepet, akkor nem kell sokáig gondolkodnod, melyiket vedd le a polcról. Ha koncert feelinged van, akkor: „How the West Was Won”, vagy „The Song Remains the Same”, ha meg sorlemezre vágysz, akkor fogod a Mothership-et, és kész. Mehetsz. Ebben nem fogsz csalódni. Ettől biztos megkapod azt, amit akarsz. Akár kocsiban, akár vonaton, akárhol hallgatod, találsz rajta olyat, ami az adott hangulatodnak éppen megfelel.

A Mothership-en biztosan találsz olyan dalt, ami téged is átsegít valami akadályon, gödrön, buktatón; ami hangulatot ad, ami érzéseket, emlékeket támaszt fel benned; ami felszítja a kreativitásodat. Ami úgy hat rád, mint a reggeli kávé; aminek a hatására egyáltalán kedved lesz meginni azt a nyomorult kávét (attól fogva már úgyis a koffein dolgozik benned) – vagyis olyan dalt, ami betölti azt a funkciót, ami miatt a zenét „kitalálták”.

Az együttes tagjai:
Jimmy Page – gitár
Robert Plant – ének
John Bonham – dob
John Paul Jones – basszusgitár

A lemezen elhangzó számok listája:
CD1
1. Good Times Bad Times (2014/15 Remasters)
2. Communication Breakdown (2014/15 Remasters)
3. Dazed And Confused (2014/15 Remasters)
4. Babe I’m Gonna Leave You (2014/15 Remasters)
5. Whole Lotta Love (2014/15 Remasters)
6. Ramble On (2014/15 Remasters)
7. Heartbreaker (2014/15 Remasters)
8. Immigrant Song (2014/15 Remasters)
9. Since I`ve Been Loving You (2014/15 Remasters)
10. Rock And Roll (2014/15 Remasters)
11. Black Dog (2014/15 Remasters)
12. When The Levee Breaks (2014/15 Remasters)
13. Stairway To Heaven (2014/15 Remasters)

CD2
1. The Song Remains The Same (2014/15 Remasters)
2. Over The Hills And Far Away (2014/15 Remasters)
3. D`yer Mak`er (2014/15 Remasters)
4. No Quarter (2014/15 Remasters)
5. Trampled Under Foot (2014/15 Remasters)
6. Houses Of The Holy (2014/15 Remasters)
7. Kashmir (2014/15 Remasters)
8. Nobody`s Fault But Mine (2014/15 Remasters)
9. Achilles Last Stand (2014/15 Remasters)
10. In The Evening (2014/15 Remasters)
11. All My Love (2014/15 Remasters)

Diszkográfia:
Led Zeppelin (1969)
Led Zeppelin II (1969)
Led Zeppelin III (1970)
Led Zeppelin IV (1971)
Houses of the Holy (1973)
Physical Graffiti (1975)
The Song Remains the Same (1976) koncert
Presence (1976)
In Through the Out Door (1979)
Coda (1982) válogatás
Remasters (1990) válogatás
Profiled (1990) válogatás
Led Zeppelin (Box Set, Vol. 1) (1990) válogatás
Led Zeppelin (Box Set, Vol. 2) (1993) válogatás
Led Zeppelin - BBC Sessions (1997) válogatás
Early Days: The Best of Led Zeppelin Volume One (1999) válogatás
Latter Days: The Best of Led Zeppelin Volume Two (2000) válogatás
How the West Was Won (2003) koncert
Earl’s Court ’75 (2003, Japán) DVD
Mothership (2007) válogatás
The Song Remains the Same (2007) válogatás

Filmek:
The Song Remains the Same (1976)
Led Zeppelin DVD (2003)