FőképHa bárkit (mármint bármely operakedvelőt) megkérnénk, nevezze meg a valaha komponált három, esetleg négy leghíresebb vígoperát, Pergolesi Úrhatnám szolgálója mellett – amit legtöbben vélhetően meg sem említenének –, bizonnyal Mozart Figaro házassága című opera buffája, Verdi Falstaffja és mindenekelőtt Rossini A sevillai borbélya jutna elsőként eszébe.

Miért éppen Rossini? Nehéz lenne még egy olyan dicséretesen élvhajhász és kényelmes zeneszerzőt említeni, mint a késői klasszicizmus és a romantika határán alkotó olasz mestert, aki a legenda szerint két hét (saját „bevallása” szerint pedig eggyel sem több, mint tizenkét nap) alatt zenésítette meg az álruhás gróf és szerelmetes Rosinájának komikus, tévedésekre épülő történetét.

Egy olyan operát, melynek minden hangjából életvidámság, az élet már-már hedonista szeretete csendül ki. Melynek lendülete szinte végigsodor minket az alig két és egynegyed órás darabon, és még a végére is hagy – zenei – meglepetéseket.
Melynek könnyed drámaisága páratlan lehetőséget kínál a többnyire mélabúsan felemelő darabokban jelentőset alkotó, ugyanakkor valódi csillogásra, ünneplésre vágyó énekeseknek.

És hogy Alceo Gallea és a Philharmonia Zenekar interpretációja miért „A század legkiválóbb felvételei” sorozatban jelent meg? (Század alatt persze a huszadik század, a mára klasszikussá vált, sokszor úttörő hangfelvételek százada értendő.)
Mert olyasmivel tűnik ki a – mindenekelőtt mai – színpadra vitelekből és megörökített előadásokból, amit valóban ritkán hallani jó ideje. Azzal a manapság sajnos idejétmúltként kezelt énekstílussal, ami még sokat őriz a legendás bel canto, vagyis szép éneklés hagyományaiból.

Márpedig Rossini korának kései örököseinél hitelesebben senki nem adhatja elő ezt az operát. A tenorok, nevezetesen a bátai születésű, tehát magyarországi kapcsolódású Mario Carlin, valamint a csodálatos Luigi Alva finoman kidolgozott, egyenes, felesleges vibrátótól mentes hangképzése ma már ritkaságszámba megy, pedig valóban az éneklés magasiskoláját képviseli, ezen kívül pedig hátborzongatóan gyönyörű.

Maria Callas pedig (az ő halálának negyvenedik évfordulójára jelent meg újból ez a szépséges felvétel) úgy képes drámai mélységet adni az általa megformált jellemnek, hogy közben a legbravúrosabb áriákat is hihetetlen könnyedséggel énekli el.
Nem azért élvezet hallgatni őt, mert egyfolytában csillog, sziporkázik, hanem mert úgy lép át a parányit sötétebb, karakteresebb pillanatokból a magasba szökő, vastapsot kihívó szárnyalásba, hogy közben nem érzünk kettősséget, nem törik szét a kép.

Elsőrangú vígopera elsőrangú előadásban. Ez az, amit summázatként elmondhatok az EMI Classics digitálisan megtisztított, feljavított újrakiadásáról. Ha valaki a tiszta szépségért és könnyedségért szeretne Rossinit hallgatni, ez az a felvétel, amit választania érdemes.

Előadók:
Maria Callas – Rosina
Luigi Alva – Almaviva grófja
Tito Gobbi – Figaro
Fritz Ollendorff – Bartolo
Nicola Zaccaria – Basilio
Gabriella Carturan – Berta
Mario Carlin – Fiorello

Philharmonia Orchestra and Chorus
Alceo Galliera – karmester