FőképHol van már a Led Zeppelin progresszív, dallamos rockzenéjét némi gótikus metállal beoltva korszerűsítő zenekar, melynek frontembere az emo-korszak kezdete előtt tini lányok ezreinek szívét dobogtatta meg?
És hol van már a hirtelen popba oltott metállal előrukkoló, érettebb gárda, a frontember megkurtított hajzatú új fazonjával?

A HIM visszatért a kezdetekhez, amikor még Black Sabbath-tribute bandaként keresték a kenyerüket.
A gitárhangzás egyértelműen Tony Iommi baljós hard rock számait idézi, némi poszt-Sabbathos és poszt-indusztriális beütéssel.
A belassulások éppúgy jellemzőek voltak a progresszív hard rockerekre, mint nemrégiben a nu-metalosokra, a mély regiszterű, harmadoló, vagy másképp ütemváltó, kissé késleltetett, lomhán ismétlő riffek pedig a thrash, majd a rap-metal crossover fénykorában széles körben elterjedtek már.

Az albumot nyitó „Venus Doom” gitártémája ennek ellenére inkább a honfitárs The 69 Eyes némelyik számának stílusára emlékeztet, legfeljebb az egyfajta hídként értelmezhető melléktémában jelenik meg a Sabbath szelleme.
A doom jegyei azonban a címet meghazudtolóan még véletlenül sem fedezhetők fel a nótában.

A „Love In Cold Blood” végén ugyanakkor mintha a Metallica fekete albumáról átvett gitármotívum csendülne fel, Valo hangja – és általában a szám dallamossága – azonban nem igazán összevethető Hatfieldével.

A már a Transformers mozifilm soundtrack-albumáról ismert „Passion’s Killing Floor” mellett szerintem a kellemesen elnyújtott, mintegy a Led Zeppelin progresszivitását a Pink Floyd pszichedelikusságával és a gótikus metál érzelmi töltöttségével keverő „Sleepwalking Past Hope”, valamint a lendületes „Bleed Well” esélyes a megrögzött rajongók feltétlen szeretetének elnyerésére, és az erősen Black Sabbathos fő gitártémával nyitó „Cyanide Sun” sem tartozik a félresikerült opuszok közé.

Igaz, ez utóbbinál nekem kicsikét túlságosan dallamosra sikerült az ének, de nem hinném, hogy éppen emiatt ne jönne be az együttes rajongói derékhadát képező, kamaszkorból épp kinőtt lányoknak.

Akárhogy is legyen, szerintem veszélyes útra lépett a finn csapat. Zeneileg semmi kifogásolni valót nem találhatunk a váltásban, a kísérletezés, a régi-új hangzások, megoldások keresése mindig is a muzsikusok törekvései közé tartozott, viszont a kevésbé könnyed, kevésbé kereskedelembarát (kommersz) irányvétel akár a megboldogult Audioslave sorsára juttathatja Ville Valót és társait.

Ám az mindenképp dicséretes, hogy a HIM immár több mint másfél évtizede képes mindig másképp ugyanaz maradni, és így ügyesen elkerülik az önismétlés csapdáit. Habár számomra az igazi zene vagy ennél összehasonlíthatatlanul keményebb vagy sokkal dallamosabb, a Venus Doom alapjaiban véve nem rossz lemez, még ha valószínűleg nem is válik soha a kedvencemmé.
Az első közönségreakciókból és legalábbis a finnországi albumlista-helyezésből ítélve mások nyilván egészen másként vélekednek erről.

Az együttes tagjai:
Ville Valo – ének
Mikko „Linde” Lindström – gitár
Mikko „Migé” Paananen – basszusgitár, vokál
Janne „Burton” Puurtinen – billentyűsök, vokál
Mika „Gas” Karppinen – dob

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Venus Doom
2. Love in Cold Blood
3. Passion’s Killing Floor
4. The Kiss of Dawn
5. Sleepwalking Past Hope
6. Dead Lovers’ Lane
7. Song or Suicide
8. Bleed Well
9. Cyanide Sun

Diszkográfia:
666 Ways To Love: Prologue (1996) – EP
Greatest Love Songs Vol. 666 (1997)
Razorblade Romance (1999)
Deep Shadows and Brilliant Highlights (2001)
The Single Collection (2002) – gyűjteményes album
Love Metal (2003)
And Love Said No: The Greatest Hits 1997-2004 (2004)
Dark Light (2005)
Uneasy Listening Vol. 1 (2006)
Uneasy Listening Vol. 2 (2007)
Venus Doom (2007)
Digital Versatile Doom (2008)
Screamworks: Love in Theory and Practice, Chapter 1-13 (2010)