FőképAmikor szóba került, hogy írnom kell az Opeth egy tetszőlegesen választott lemezéről, egyből a Morningrise jutott eszembe.
Bár a svéd zenekar egyre elismertebb világszerte, sokan talán nem is ismerik ezt a korai, ám annál fontosabb művüket, ami számomra az Opeth legjobb teljesítménye. Persze lehetek elfogult is, hiszen én ezzel a lemezzel ismertem meg őket.

Mára egyik nagy kedvencemmé nőtte ki magát ez a zenekar, ennek oka pedig az, hogy elég szélsőséges zenei ízlésem van.
Egyformán szeretem az agresszív és a könnyed muzsikákat is és az Opeth az, ami mindkettő egyszerre, így teljesen kielégíti minden zenei igényemet.
A stílusok ötvözésével túllépett a death metal keretein, így ha mindenképpen kategorizálni kellene zenéjüket, akkor én a progresszív jelzőt ragasztanám rájuk.

Eleve a zene nem mindig metalos, de egyébként sem hallottam még olyan death metal bandát, aki 10 perc körüli, melodikus számokat írna akusztikus gitáros és tiszta énekhangos betétekkel.
Másrészről viszont tudomásom szerint olyan tradicionális értelemben vett progresszív zenekar sem létezik, aki zenéjét kétlábdobos, szélvésztempós zúzásokkal és hörgéssel vegyítené.

Annak ellenére, hogy ezt a lemezt tartom a legjobb kiadványuknak, talán mégsem a Morningrise az a korong, amit tőlük legsűrűbben hallgatok, aminek egyszerű oka van.

Egyrészt sok élmény és emlék köt hozzá, másrészt meg ez egyáltalán nem könnyű hallgatnivaló, mivel befogadásához és élvezetéhez két alapvető követelmény szükségeltetik: hangulat és idő.
A több mint egy órányi játékidő ugyanis mindössze öt eposzt tartalmaz. Persze minden Opeth lemezen hosszú dalok vannak, de itt ráadásul mintha össze is függnének a tételek, vagy legalábbis nehezebb szétválasztani őket.
Nincs is igazán olyan darab, amit ki lehetne emelni, mert ez egy az egyben tökéletes.

A hangzás még nem annyira modern, mint az újabb lemezeken, de pont ettől is különleges: igazi korabeli svéd death metal soundja van a zúzós részeknek, az akusztikus részek viszont sokkal szebben szólnak, mint mostanában, annyira tiszta, mint a hegyi patak.

Az ének már itt a jól ismert embertelen hörgés és a tiszta, szép dallamokat hozó énekhang váltakozása, ahogy azt minden lemezen megszokhattuk.
A basszusgitár hangzása is példaértékű: végig jól hallható, dögös-dörmögős és persze az sem mellékes, hogy tulajdonosa, Johan DeFarfalla rendkívül izgalmasan játszik rajta.

Szintén nem mindennapi, ahogy Anders Nordin dobol: előtte még sosem hallottam ütőst ilyen szabadon és újszerűen játszani, témái egyedien váratlanok és meglepőek. Sajnos már egyikőjük sem tagja azóta az együttesnek.
De ami a legjobb az egészben, az mégiscsak a Mikael Akerfeldt és Peter Lindgren alkotta gitárduó játéka: olyan tökéletesen játszanak együtt, kiegészítve és támogatva egymást, mintha teljesen egy rugóra járna az agyuk, netalán egy ember követné el az egészet.
Sajnos legutóbbi hírek szerint ez a csodálatos páros is felbomlott, mivel Lindgren kilépett a bandából.

Komolyan kételkedem, hogy lehet-e méltó utódot találni egy olyan fontos építőelemnek, aki 16 évet töltött el a zenekarban, így komoly tapasztalattal rendelkezett.
Szomorú dolog ez, hiszen így az egyedüli eredeti tag Mikael maradt, aki ugyan a csapat szíve és agya, mégis mit sem ér a megfelelően gyakorlott asszisztencia nélkül. Ezt jól példázza a fent említett dobos esete is, akihez hasonlót szintén nem sikerült azóta találnia.

E kis adalék után térjünk vissza eredeti tárgyunkra.

Az összes többi lemezhez képest a Morningrise az, ami végig önálló atmoszférával rendelkezik és ettől olyan csodálatos.
Bennem mindig egy szép erdei tájat idéz fel, hallgatása közben mintha magam is ezen az elragadó tájon utaznék és érezném a hűs északi szelet. Ez a kis illúzió a lemez elejétől a végéig érezhető.

A dalok felépítése sem egyszerű: az Opethre oly jellemző durva és lágy, agresszív és melodikus betétek váltakozása egy összefüggő áradat, mindennek megvan a helye és jelentése, s a legváratlanabb és legélesebb váltás is teljesen természetesen következik magától.

Nincsenek unalmas percek, de nincsenek könnyen megjegyezhető részek sem. Még sok hallgatás után is nehéz felidézni dallamokat, részeket a lemezből, annyira sok a jó pillanat és egyiket sem ismétlik és húzzák el sokáig, így nehéz is lenne ráunni.

Ha mégis ki kellene emelni dalokat ebből a zeneáradatból, akkor a „Black Rose Immortalt” említeném meg, ami a 20 percet is meghaladó játékidejével a leghosszabb és legepikusabb Opeth nóta, és mindent tartalmaz, ami miatt szeretni lehet őket.

A másik a záró 10 perces „To Bid You Farewell”, ami egy csendes, nyugodt és szomorú darab, szinte végig akusztikus és a végétől eltekintve egyáltalán nem metal, viszont gyönyörű, lágy témáival és monumentálissá fajuló befejezésével együtt a legszebb Opeth dal. Ez a tétel egy tökéletes doom alkotás.

Sokat változott az együttes a Morningrise óta, modernebbek és egy leheletnyit talán közérthetőbbek is lettek a maguk módján, ami valószínűleg az egyébként jól megérdemelt sikereiknek köszönhető.
Bár minden egyes lemezüket nagyon szeretem és nagyra tartom, ehhez a koronghoz hasonlóan maradandót és szépet azóta sem sikerült rögzíteniük.
Remélhetőleg a sajnálatos események nem jelentik a zenekar végét, és még sok szép alkotással örvendeztetnek meg minket a jövőben!

Az együttes tagjai:
Mikael Akerfeldt – ének, gitárok
Peter Lindgren – gitárok
Johan DeFarfalla – baszusgitár
Anders Nordin- dobok

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Advent
2. The Night and the Silent Water
3. Nectar
4. Black Rose Immortal
5. To Bid You Farewell

Diszkográfia:
Orchid (1995)
Morningrise (1996)
My Arms Your Hearse (1998)
Still Life (1999)
Blackwater Park (2001)
Deliverance (2002)
Damnation (2003)
Watershed (2008)

Kapcsolódó írás:2005. Sziget fesztivál 6. nap