FőképSteven Wilson egy zseni. A 90-es évek elejétől működő zenekarával már több alapvetéssel letette névjegyét és underground körökben nagy tiszteletnek örvend, sokan a Pink Floyd méltó utódjának tekintik.
Az eredetileg pszichedelikus, progresszív rockzenét játszó együttes ma már több stílusból merít, bátran kísérletezik és tökéletesen meg tud felelni több stílus kedvelőinek. Ennek ellenére nem hinném, hogy annyira közismertek.

Már előző, Deadwing című albumukkal is meggyőztek, de az idén megjelent Fear of a Blank Planet-tel még azt is sikerült túlszárnyalniuk: ez egy kortalan és kategóriákba nem beilleszthető anyag, számomra „az év lemeze” címet már biztosan birtokolja. Amióta beszereztem, nem vagyok képes szabadulni tőle, beleragadt a lejátszóba.

Kedvelem az olyan zenéket, ahol a zenészek nem állítanak maguk elé korlátokat és bátran belenyúlnak mindenbe, ami színesítheti a muzsikát.
És itt pontosan erről van szó. Sok hasonlóságot vélek felfedezni az Opethtel, ami nem csoda, hiszen a főnök sokat dolgozik együtt a svéd csapattal és úgy tűnik, nagy hatással vannak egymásra.
Egyébként az énekes hangja is hasonlóságot mutat Mikael Aekerfeldt tiszta énekhangjával (vagy épp fordítva).

Csak amíg az Opethnél a durva és a szentimentális énekhang váltakozása adja a kontrasztot, addig Wilson a hagyományosnak mondható és közérthetőbb énekhangját tölti meg érzésekkel. Ez a zenében is így van.
Mert bár az alapvető progresszív jelleg megmaradt és a pszichedelia is abszolút jelen van, de az utóbbi időkben felvett metalos hatás is erőteljes helyenként. Mégsem lehet egyértelműen egyiket sem döntő és meghatározó stílusként megjelölni.

A zene mellett a szövegek is figyelmet érdemelnek. A lírainak szánt dalok szövegei intelligens és szép költői képekkel vannak megfogalmazva, míg a lemez másik része kissé cinikusan foglalkozik szociális és társadalmi kérdésekkel, a mai kor emberének állít görbe tükröt, ítélkezik felette.
Ezek a szövegek rávilágítanak arra a globálisan növekvő trendre, hogy az emberekből és főleg a fiatalságból a média, a kábítószerek és az eltorzult társadalmi elvárások hogyan ölik ki a régi értékeket és idegenítik el egymástól az egyéneket, amíg végül teljesen zombikká válunk.

Személy szerint nagyrészt egyetértek a megfogalmazott vádakkal és engem is elkeserít, hogy mennyire befolyásolhatók az emberek, illetve hogy hova tartunk, de ez egy más kérdés. Azért említem meg mégis, mert lehetséges, hogy emiatt tudok annyira azonosulni a lemezzel.

Persze a zene a szövegek ismerete nélkül is élvezhető és nem is kell nagyon megijedni tőle, mert itt nincs politizálás, egyszerűen csak egy kis társadalomkritika fogalmazódik meg.

De foglalkozzunk inkább a zenével, ami sokkal fontosabb ennél. A lemezen 6 track van, ami 51 percet tesz ki.
A dalok egyébként már csak azért is hosszúak, mert egyes témákat és főleg a számok elejét eléggé elhúzzák, amit folyamatosan és lassan bontanak ki, így a végére kiteljesedő témák szinte meglepetésként érik és letaglózzák a nem kis mértékben felcsigázott hallgatót.

A címadó dallal indul a lemez, ami a már említett társadalomkritikai témát vezeti fel és már címével egy nem túl kedvező jövőképet fest.
Ezt jól érzékelteti a nyughatatlanul sodródó ritmus, a közönyös hangú ének és a dal végén a fenyegető billentyűjáték, amitől a hideg is végigfut az ember hátán. Félelmetes!

Ezek után a „My Ashes” következik, ami már egy teljesen más téma, tipikusan erre a zenekarra jellemző pszichedelia, a már említett szép költői képekkel az elmúlásról. Talán az Anathemának vannak hasonlóan csodás pillanatai, mint ami itt érezhető.

És máris elérkeztünk a nagyszerű és abszolút csúcspont „Anesthetize” című tételhez, ami a maga csaknem 18 percével rengeteg meglepetést tartogat.
Ez a track mintha több tételből állna, így egyáltalán nem unalmas, ellenben külön elemzést érdemelne. Van benne felspanoló dobpergetés, gyönyörű gitárszóló, zúzós középrész, abszolút slágeres és elsőre megjegyezhető refrén, még zúzósabb átvezetés és a végén ott vár a csodálatos megnyugvás és béke.

A dal felépítése egyébként tökéletes, szép lassan bontakozik ki és fokozódik, ahogy a végkifejlet felé tartunk, a végén már totális pusztítássá fajul, amikor is durva death metalba megy át (ez a rész az Opeth Deliverance albumán is simán helyet kaphatna, csak Mikael Aekerfeldt hörgése hiányzik belőle).

Ezt pedig a lebegő és nagyon finom levezetés követi, ami szépen lezárja ezt a történetet. A „Sentimental” című dal megint nagyon szép, gyönyörű zongorajáték van benne, és az elkeseredettség sugárzik belőle.
Ez még erőteljesebb az ezt követő „Way out of Here”-ben, ami megint érzelmileg túlfűtött és az elvágyódást olyan erővel és képekkel jeleníti meg, hogy ez már haladó doom bandáknak is becsületére válna.
A lemezt záró „Sleep Together” is lassan bontakozik ki és az előzőhöz hasonlóan nagyon erős emocionális töltete van, a végén felerősödő vonósok pedig egyre félelmetesebb atmoszférát teremtenek.

Igazából nem lehet szavakkal megfogalmazni azt, ami igazán csodálatossá teszi ezt a zenét, mert ezt bizony érezni kell. Az biztos, hogy az elképesztő kreativitás mellett lelke is van ennek a muzsikának, így aki fogékony az őszinte leplezetlen mondanivalóra, az bátran próbálkozzon meg vele, nem fog csalódni!
A lemez minden perce tökéletes, engem legalábbis nagyon megfogott, abszolút tudok vele azonosulni. Több figyelmet érdemel!

Az együttes tagjai:
Steven Wilson – ének, gitár, basszusgitár, billentyűk
Richard Barbieri – billentyűk, zongora
Colin Edwin – basszusgitár
Gavin Harrison – dobok

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Fear of a Blank Planet
2. My Ashes
3. Anesthetize
4. Sentimental
5. Way out of Here
6. Sleep Together4. Forward March

Diszkográfia:
On The Sunday Life (1991)
Up the Downstair (1993)
The Sky Moves Sideways (1995)
Signify (1996)
Stupid Dream (1999)
Lightbulb Sun (2000)
In Absentia (2002)
Deadwing (2005)
Rockpalast (2006) koncert
Fear of a Blank Planet (2007)
Nil Recurring (2007) EP