FőképA svéd Lake of Tears nagyon különleges zenekar, különleges életművel. Személy szerint mindig úgy gondolok rájuk, mint mágusokra és varázslókra, akik rossz helyre születtek és varázspálca helyett hangszereket forgatnak, hogy elbűvöljék az embereket.

Death/doom metal zenekarként kezdték pályafutásukat, de már az első, A Greater Art (1994) című albumuk után finomítottak stílusukon és a Headstones már higgadtabb, hangulatosabb, de azért még kemény, ugyanakkor szomorkás zenét rejt, s azt hiszem, igazán itt vált egyedivé a megszólalásuk.

Aztán a következő lemezük is igazi meglepetés, mert az A Crimson Cosmos már több pozitívumot sugároz, varázslatos hangulatával nem annyira befelé fordítja a hallgatót, hanem inkább különleges, idegen világba kalauzol, ami a gyönyörű borítón is megjelenik a mesébe illő alakokkal és a földöntúli tájjal.
Nekem például mindig az jut eszembe, hogy tökéletes kísérőzenéje lenne ez Alice-nek Csodaországban tett látogatása alatt.

Az ezt követő Forever Autumn meglátásom szerint a legszebb és egyben a legőszintébb Lake of Tears lemez, ami valaha elkészült.
Az ősz és a természet szépsége szinte kézzel foghatóvá válik hallgatás közben, tökéletesen eltalálták a hangulatát, s mivel nekem is kedvenc évszakom az ősz, nem telik úgy el ez az évszak azóta, hogy ezt ne venném elő!

Az ezt követő The Neonai című album hivatalosan az utolsó lemezük volt, amin sikerült is összefoglalniuk a Lake of Tears lényegét és nevükhöz méltóan búcsúztak el, majd fel is oszlottak.

Szerencsére azonban a zenélés iránti szeretetük újra összehozta őket és újjáalakulásuk után 2004-ben kiadták új lemezüket, ami a Black Brick Road címet viselte.
Ahogy az új album, úgy ez is leginkább a Neonai-hoz áll legközelebb abból a szempontból, hogy már nem koncepcionálisan egy hangulatra építenek, inkább akár több hangulatból mintegy egyveleget képeznek és a korábban megjelenített hangulatokat és alapműveket keverik meg jól, hogy valami újat szüljenek belőle.
Minden egyes darab más bűbájnak felel meg.

Maga a zene nincs túlbonyolítva, sőt, meglepően egyszerű összetevőkből áll ez a bájital, de azok elegyítése már nem kevés mágiát tartalmaz és azonnal kifejti hatását. Ez a mágikus kotyvalék nem keveset merített a 70-es évek pszichedelikus zenéiből, akár a hangzást, a hangszereket, akár hangulatát nézzük.
Az egyszerű gitártémákat olykor olyan csodálatosan szomorú, szép szólókkal és izgalmas basszushangzással fejelik meg, hogy élvezet hallgatni.

Színesítésként legtöbbször billentyűs és egyéb hangszerek is szólnak a háttérben, amik ugyancsak pszichedelikus hangulatot teremtenek változatos hangszínekkel és érdekes hangok alkalmazásával.
Erre az egészre jön a főnök, Daniel Brennare hangja, amiben szintén van valami varázs. Igazából megmagyarázhatatlan, hogy mi foghat meg benne, hiszen egyáltalán nincs nagy hangterjedelme (sőt, elég szűk keretek között mozog), néhol még talán kicsit hamiskás is az éneke, ráadásul szörnyű északi akcentusa van.

Ám annak ellenére, hogy valószínűleg már a Megasztár első meghallgatásán elbocsátanák, mégis annyira passzol hangja ehhez a zenéhez, és annyira meggyőzően adja elő magát, hogy el sem tudnám képzelni nélküle ezt a zenét.
Pontosan ezektől lesz olyan jó, amilyen. Ez már önmagában is varázslat. A legtöbb korongon női vendégénekesnő is fel szokott tűnni itt-ott, ezúttal azonban ez kimaradt.

Ettől eltekintve azonban semmi nem változott, itt is hozzák a megszokott formájukat és minden korszakukból van itt egy-egy jellemző téma.
Ha összeesküvés elméletet akarnék gyártani, azt is mondhatnám, hogy a korai albumaikról lemaradt dalaikat jól összekeverték, és most kiadják. Talán csak az első albumukat nem idézik meg, ami mondjuk nem is olyan nagy baj, lévén, hogy én speciel azt képtelen vagyok meghallgatni.

Kellemes hallgatnivaló a Moons and Mushrooms, de ennél nem több. Az etalonnak számító Forever Autumn lemez óta én mindig valami nagy csodát várok ettől a bandától, de ehelyett csak kis csodákat kapok.
Persze ezzel is be lehet érni, de ha már egyszer tudom, hogy ennél többre is képesek, akkor kicsit fáj, hogy nem erőltetik meg jobban magukat. De azért nem akarom bántani őket, mert így is hálás lehetnék az összes csodáért, amit nyújtanak. És azért abból van is itt bőven.

A nyitó „Last Purple Sky” egy középtempós, egyszerű riffelgetős számnak indul, aztán egyszerre kiteljesedik és bemutatja, mi történik, ha a világra sötétség vetül. Valahogy mégsem tudok megijedni, mintha ez még jó is lenne nekünk.
Az „Island Earth” szintén egy lebegős szárnyalás, az igazi varázslat valahol itt kezdődik. Ha megint évszakban kellene kifejezni, mit mutat ez a dal, akkor itt inkább a tavasz jelenik meg.

„A You Better Breathe While There’s Still Time” egy Tiamatos hangulattal bíró dal, kissé retrós gitárhangzással. Nagy kedvencem az ezt követő „Waiting Counting”, ami egy igazi pszichedelikus tétel, kellemes dallamokkal és érdekes hangokkal.
A „Like a Leaf” egy szép lírai tétel, ami újra felidézi a Forever Autumn keserédes, őszi hangulatát. Már elsőre megragad a refrén az ember fejében, és ezt még egy szép gitárszólóval is kiegészítik. Ebbe a dalba nem lehet belekötni, tökéletes!

Ezt a „Children of the Grave” követi, ami megint egy középtempósan cammogó, riffelgetős, szinte már metalba átforduló, zajos nóta. A retrós hangulat az ezt követő „Head on Phantomra” is érvényes.
A záró „Planet of the Penguins” megint egy lassú, de hangulatos és szellős darab, lebegésével és furcsa hangjaival a Crimson Cosmos záró tételeit juttatja eszembe.

Alapvetően tehát vegyes érzelmeim vannak az új koronggal kapcsolatban. Egyrészt tetszik, mert tényleg ritka, hogy egy zene úgy el tudjon szakítani a valóságtól, és megmozgassa a fantáziámat, mint a Lake of Tears akármelyik lemezén. Másrészt viszont van még több is ebben a bandában, amit ideje lenne előhúzni a varázskalapból!

Az együttes tagjai:
Daniel Brennare – ének, gitár
Magnus Sahlgren – szólógitár
Mikael Larsson – basszusgitár
Johan Oudhuis - dobok

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Last Purple Sky
2. Island Earth
3. You Better Breathe While There’s Time
4. Waiting Counting
5. Like a Leaf
6. Children of the Grave
7. Head on Phantom
8. Planet of the penguins

Diszkográfia:
A Greater Art (1994)
Headstones (1995)
A Crimson Cosmos (1997)
Forever Autumn (1999)
The Neonai (2002)
Black Brick Road (2004)
Moons and Mushrooms (2007)
Illwill (2011)