FőképEgyik kedvenc zenekarom lemezmegjelenése kivétel nélkül mindig ünnep számomra.

Aki esetleg nem ismerné őket, annak röviden annyit, hogy egy svéd zenekarról van szó, akik – mily meglepő – tipikusan skandináv jellegű jellegű death metalt játszanak, mi több a Dark Tranquillity már ott volt, amikor ez a zenei irányzat megszületett és nélküle talán nem lenne az, ami.
Sok más pályatársukkal ellentétben ők ezen az úton maradtak és tudják tartani azt a szintet, amiért érdemes mindig odafigyelni rájuk és sosem hibáznak… akkorát…

Nincs ez másképp ezúttal sem. Magam is meglepődök olykor, hogy például ezeket a szélvésztempójú, csuklótörő gitárriffeket akár századszor is el tudják úgy játszani, hogy ne legyen unalmas.
Ez persze nem azt jelenti, hogy folyamatosan ismételgetik magukat, azt meg végképp nem lehet mondani, hogy másolnak. A Dark Tranquillity zenéje ma teljesen egyedi és összetéveszthetetlenül különleges.
Egyértelműen fel lehet ismerni őket sajátos védjegyeikről.

Ilyen például Mikael Stanne földöntúli, de nagyon kifejező hangja, az egyedülálló dallamvilág, a pattogó ritmus és a sötét atmoszférát teremtő, ám légies billentyűs támogatás. Ez utóbbi a death metalban igen ritka, viszont itt szerencsés és igen megszínesíti a zenét. Talán e nélkül valóban unalmasak és sivárak lennének már a témáik.

A számomra abszolút kedvenc The Gallery-The Mind`s I albumokhoz képest rengeteget változott a zene.
Valamikor Martin Brändström billentyűs alkalmazásával kezdődött a modernizálás, de szerencsére ez nem fajult el odáig, mint például az In Flamesnél, akik elamerikanizálódott death metaljukkal nagyon messzire jutottak attól, mint amilyenek a „hőskorukban" voltak.

Az északi bandák némelyikénél egyébként jellemző, hogy szerzeményeik közé elrejtenek pár olyan tételt, ami érthetetlenül nem oda illő töltelék. Mikaelék azonban valószínűleg alaposan megfontolják, hogy mit osszanak meg a közönséggel, így lemezeiken nincs üresjárat, a színvonal végig magas.

Dark Tranquillityiék valahogy mindig csak egy kis szűk mozgásteret adtak maguknak és óvatosan kísérleteztek új dolgokkal, ami nagyon is becsülendő. Mivel az utóbbi lemezeiken nem igazán történt ilyen nagyobb volumenű változás, a Fiction esetében már várható volt egy kis megújulás az előzőkhöz képest.
Ennek ellenére meglepő módon még itt sem jellemző, hogy valami mást próbálnának, bár valóban vannak rajta újító zenei megoldások, csak úgy tűnik, azért mégsem bízzák a véletlenre a dolgot és a jól kitaposott ösvényt követik.
Mindenesetre nekem nagyon tetszik az is, amikor erről az ösvényről letérnek és másfelé vágnak utat, legalábbis itt.

A címből én rögtön arra következtettem, hogy talán valami gépiesebb, futurisztikusabb irányba fordultak hőseink.
A korong első felét a Damage Done/Character lemezeken megismert és megszokott stílusban vezetik fel a fiúk, azt is mondhatnánk, hogy egyenes folytatása ez annak, ahol a Character lemez véget ért.
A dalok dinamikusak, felpörgetik az embert, de a gitárok mellett egyenértékűen jelen van a billentyűs hangszer is, ami jól megszínezi még az egészet. Dallamok és kőkemény riffelések váltják egymást, miközben Mikael Stanne a tőle megszokott embertelen, gyűlölettel teli hangon üvölti és hörgi mondanivalóját, néhol pedig kellemesen megpihentetnek (pl. a „The Lesser Faithben”).

Mint ahogy korábban írtam, nem könnyű dalokat kiemelni, mert mind rendben van, itt talán csak különlegességük miatt érdemes megemlíteni párat.
Ilyen az „Icipher”, ami az előző album „Lost to Apathy” című számának ikertestvére lehetne, majd az „Inside the Particle Storm”, ami egyszerre visszakanyarodás a „The Galleryhez” és egyben valami teljesen új, ami nem megszokott a svéd hordától.
Torzítatlan, lágy bevezetéssel indul a dal, de hamarosan elszabadul a pokol. A szám aztán olyan monumentális magasságokba emelkedik, amit lehetetlen nem szeretni és innentől ezek váltakozását élvezhetjük.

Mikael Stanne megint kísérletezik a hangjával egy-két helyen, de a korábbi próbálkozásaival ellentétben itt már nincs is ezzel semmi gond, érezhetően sokat fejlődött a tiszta énekhangja is, de azért nem is erőlteti túl ezt a vonalat, hadd szokjuk még tőle!
Számomra a lemez csúcspontja a záró, líraian induló (és szintén a The Galleryt idéző) „The Mundane and the Magic”, ahol egy női hang (bizonyos Nell) is besegít, és a végeredmény hibátlan.

Azt kell mondjam, a death metalban szinte egyedülálló, ahogy ezek a fiúk zenélnek. Dalaik könnyen megjegyezhetők, fogósak, ha kell lebegősek, álmodozók, de ugyanakkor kemények és súlyosak is.
Bár zeneileg nem nagy újítás a Fiction, mégsem lehet nem szeretni. Valahogy olyan ez az érzés, mint amikor az ember meglát egy brutálisan vicsorgó vérebet, de valamiért mégis az jut eszébe róla, hogy milyen aranyos!

Az együttes tagjai:
Mikael Stanne - ének
Niklas Sundin - gitár
Martin Henriksson - gitár
Anders Jivarp - dobok
Michael Nicklasson - basszusgitár
Martin Brändström – elektronika

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Nothing To No One
2. The Lesser Faith
3. Terminus (Where Death Is Most Alive)
4. Blind At Heart
5. Icipher
6. Inside The Particle Storm
7. Empty Me
8. Misery’s Crown
9. Focus Shift
10. The Mundane And The Magic

Diszkográfia:
Skydancer (1993)
The Gallery (1995)
Zodijackyl Light (1996) VHS
The Mind’s I (1997)
World Domination (1998)
Projector (1999)
Haven (2000)
Skydancer/Of Chaos and Eternal Night (2000) újrakiadás
Damage Done (2002)
Live Damage (2003)
Exposures - In Retrospect and Denial (2004) válogatás
Character (2005)
Fiction (2007)

Kapcsolódó írás:Koncert: Sonic Syndicate / Dark Tranquillity / Soilwork / Caliban – 2007. október 21.