FőképHerbie Hancocknál gyorsabban emelkedő csillagú zongorista valószínűleg még nem született. Nevét azok is ismerik, akiktől maga a műfaj távol állt, nem utolsósorban két szerzeménye – „Watermelon Man” és „Cantaloupe Island” – miatt, amelyek az elmúlt negyven (!) évben rendszeresen szerepelnek a legnevesebb jazz- és popelőadók repertoárjában.

És persze nála többet szidott jazzmuzsikus sem nagyon található, hiszen a hetvenes és nyolcvanas évek szólóalbumai kritikusai szerint nem mások, mint egy nagyszerű tehetség aprópénzre váltása.
Mi sem állhat távolabb az igazságtól. Hancock ugyanis bátran és szabadon nyúlt az újhoz, a frisshez, nemegyszer maga alkotott gyökeresen újat, és ugyan néha valóban túlzásokba esett – gondoljunk itt a hetvenes évek végén és nyolcvanas évek elején született albumaira, amiken mindent létező hangszert felvonultatott, amin billentyűhöz hasonló apró tárgyak voltak –, ennek ellenére alighanem egyike azon keveseknek, akiket nem lehet megkerülni, akikhez mindig vissza kell nyúlni, akik soha, soha nem mennek ki a divatból, mert örökérvényűt alkottak.

A szóban forgó háromlemezes doboz kiválóan illusztrálja a fentebb leírtakat. Hancock 1961-ben került a Blue Note-hoz, pontosan Donald Byrdhöz, és két év leforgása alatt három olyan albumot rakott le az asztalra, amelyek a lemezcég katalógusának ékkövei közt szerepelnek. A Takin’ Off (1962), a My Point of View (1963) és az Inventions and Dimensions (1963) olyan új utakat törtek, amelyekre előtte kevesen merészkedtek.

A három album sikere alapján hívta őt magához Miles Davis, akivel aztán öt, igencsak kreatív évet töltött el. A két zenész kölcsönösen hatott egymásra, így a három album értelemszerűen nem mentes Davis hatásától.

Az Empyrean Isles messze legismertebb felvétele a „Cantaloupe Island” a maga ragadós, nyúlós, mérhetetlenül laza, de mégis iszonyú feszes lüktetésével, amelyért Miles Davis ritmusszekciója a felelős, azaz Ron Carter basszuson és Tony Williams dobon. Nem véletlen, hogy talán ez a nóta reprezentálja sokak számára a hatvanas éveket.

Az albumot azonban aligha ez a felvétel jellemzi a legjobban. Hancock elkezdte kifele tolni a hard bop határait, sokkal bátrabban kezeli úgy a harmóniát, mint a ritmust. Nemegyszer modalitásba csúszik át, de ez senkit ne ijesszen el, mert bőven az emészthetőség határán belül mozog.
A hard bopból talán a lüktetés maradt meg, az is egyfajta izgatott, sietős módon, amit az „Egg” illusztrál a legjobban. A 14 perces felvétel nem a könnyen emészthetők közül való, a maga nehezen épülő harmóniájával, de addig is érdemes belefeledkezni a frenetikus Freddie Hubbard játékába, aki igazán emlékezeteset alkotott.
És ugyan nem szeretem Tony Williamset, de el kell ismerni, hibátlanul adja az alapot a szólistáknak.

A Maiden Voyage ugyanezzel a felállással készült, George Coleman tenorszaxofonossal kiegészítve, de korántsem olyan határtologató, mint az elődje. A modalitás a háttérbe szorul, Hancock pedig két olyan szerzeményt is feljátszott a kiváló csapattal, amelyek azóta nemcsak sztenderdekké váltak, hanem kötelező tanagyaggá is a zenészképző közép- és felsőfokú szakiskolákban.

Az Empyrean Isles zaklatottsága, kiszámíthatatlansága a múlté, ehelyett Hancock olyan éteri harmóniákat írt, amelyek nehezen feledhetőek. A Maiden Voyage ezen felvétele nem véletlenül tananyag.
Freddie Hubbard és George Coleman szólói mesteriek, elképesztő gondolati láncot alkotnak, és tele vannak meglepetésekkel. Hubbard ismét kivételes formában fúj, lélegzetelállító a frazírozása, közben Hancock néha mintha Mozartot idézné.
A két fúvós közös játékára nehéz szavakat találni, annyira egyben vannak. A „Dolphin Dance” pedig szimplán ellenállhatatlan. Olyan visszafogottan, érzékenyen, mégis robosztusan és határozottan fújnak, hogy nem lehet elégszer meghallgatni.

A Speak Like a Child ismét Hancock egy újabb arcát mutatja. Több oknál fogva. Először is, harmóniái egyszerűbbek lettek, sokkal tisztábbak, világosabbak, mint az előző két albumon. A másik pedig az, hogy meglehetősen szokatlan fúvósszekciót alkalmaz.
Thad Jones szárnykürtön játszik, Peter Jones basszusharsonán, Jerry Dodgion pedig altfuvolán.
A hangzás első hallásra annyira nem is különleges, ahogy maga az album sem. Ám ha egy kicsit a felszín alá nézünk, és odafigyelve hallgatjuk, nyilvánvalóvá válik Hancock egyszerűségének zsenialitása, és a fúvósok pikáns, nagyon eredeti hangzása.
Egy nagyon trükkös albumot hallgathatunk, amin Hancock bemutatja, mit tud. Mindent.

A következő albuma, a The Prisoner egyben az utolsó is volt, amit a Blue Note-nak készített. Ezt követően szerződött le a Warnerhez, majd a Columbiához, és keresett újabb és újabb utakat.
Munkássága a Blue Note-nál azonban mérföldkő volt, amely viszonyítási alapot jelent mind a mai napig minden jazz szeretőinek.

Hancock nemegyszer szinte lekicsinylően nyilatkozott saját munkásságáról, nem tartva magát különösebben eredeti zenésznek, újítónak. Ezt akkor sem értettem, most meg pláne nem, a három lemez együttes meghallgatása után.
Életműve – és azon belül a Blue Note-nak készített hét lemez – a jazztörténet legnagyszerűbb fejezeteinek egyike.

A lemezeken elhangzó felvételek listája:
Empyrean Isles
1. Empyrean Isles
2. One Finger Snap
3. Oliloqui Valley
4. Cantaloupe Island
5. The Egg
6. One Finger Snap (alternatív felvétel)
7. Oliloqui Valley (alternatív felvétel)

Maiden Voyage
1. Maiden Voyage
2. The Eye of the Hurricane
3. Little One
4. Survival of the Fittest
5. Dolphin Dance

Közreműködők:
Freddie Hubbard – trombita
George Coleman – tenor szaxofon
Herbie Hancock – zongora
Ron Carter – basszus
Tony Williams – dob

Speak Like a Child
1. Riot
2. Speak Like a Child
3. First Trip
4. Toys
5. Goodbye to Childhood
6. The Sorcerer
7. Riot (alternatív felvétel)
8. Riot (alternatív felvétel)
9. Goodbye to Childhood (alternatív felvétel)

Közreműködik:
Herbie Hancock – zongora
Thad Jones – szárnykürt
Peter Philips – basszus harsona
Jerry Dodgion – alt fuvola
Ron Carter – basszus
Mickey Roker – dob

Diszkográfia:
Takin’ Off (1962)
My Point of View (1963)
Inventions and Dimensions (1963)
Empyrean Isles (1964)
Maiden Voyage (1965)
Blow Up (1966)
Speak Like A Child (1968)
The Prisoner (1969)
Fat Albert Rotunda (1969)
Mwandishi (1970)
Crossings (1972)
Sextant (1973)
Head Hunters (1973)
The Spook Who Sat By The Door (1973)
Thrust (1974)
Death Wish (Soundtrack) (1974)
Dedication (1974)
Man-Child (1975)
Flood (1975)
Secrets (1976)
VSOP (1976)
VSOP: The Quintet (1977)
VSOP: Tempest at the Colosseum (1977)
Sunlight (1978)
Direct Step (1978)
An Evening With Herbie Hancock & Chick Corea: In Concert (1978)
The Piano (1979)
Feets, Don’t Fail Me Now (1979)
VSOP: Live Under the Sky (1979)
Monster (1980)
Mr. Hands (1980)
Herbie Hancock Trio (1981)
Magic Windows (1981)
Lite Me Up (1982)
Quartet (1982)
Future Shock (1983)
Sound-System (1984)
Round Midnight (1986)
Perfect Machine (1988)
A Tribute to Miles (1994)
Dis Is Da Drum (1994)
The New Standard (1995)
1 + 1 (with Wayne Shorter) (1997)
Gershwin’s World (1998)
Future2Future (2001)
Directions in Music: Live at Massey Hall (2002)
Possibilities (2005)
The Essential Herbie Hancock (2006)