FőképMost nagyjából érvényes rám az, amit úgy szoktak mondani: akasztják a hóhért. Kritikát (ismertetőt) írni arról, amit egy barátom alkotott? Ennél már csak az lenne rosszabb, ha valami „sajátot” kellene bemutatnom…
De oké, megpróbálom, és nem azért, mert „felkérést” kaptam rá. (Gondolkoztatok már azon, mit is jelent valójában az, amikor egy művész/szerző azt nyilatkozza: „felkérést kapott”? Az esetek 90 százalékában: kikönyökölte magának a melót… De hagyjuk a rosszmájúságot!)

Amikor az első Vega lemezről írtam, személyesen még nem igazán ismertem Kowát. Aztán megismertem, és csináltunk egy közös könyvet, azután pedig írtam a Mantra legutóbbi lemezéről. Mindkét lemez esetében lelkendeztem, és minden egyes leírt szót komolyan gondoltam – gondolok.
Titokban azonban attól féltem, hogy ez a Vega-dolog nem fejlődik tovább, stagnálni, majd törvényszerűen hanyatlani kezd, és előbb-utóbb Kowáék is oda kerülnek, ahová pld. (a nagyobbakat most hagyjuk) a Filip Gyuri által hajdan vezetett Harley-Davidson Band, meg a többi hullócsillag.

Hát nem. Nem kerülnek oda, nem is kerülhetnek oda. Az a kreativitás, ami ebben a srácban van, már nem is láng, nem is bozóttűz, hanem… Magma? Ilyesmi.
Az biztos, hogy belülről fakad, szubjektív élményekből táplálkozik; a legsötétebb drogos tapasztalatok táplálják (nem pletykálkodom, Kowa nyíltan bevallja, hogy volt egy durván szétcsúszott korszaka), meg persze az a szeretet, amit a családjától, a vallási közösségektől, a barátaitól, a közönségétől kap – az a szeretet, aminek köszönhetően kimászott abból az átkozottul mély gödörből. (Már álltam olyan barátaim sírjánál, akik szétlőtték magukat… Őt ez a veszély már rég nem fenyegeti.)

Sok arca van – ezt láthatjátok, elég, ha megnézitek a „Nem minden szarka…” c. klipet. És neki tényleg sok arca van, nem úgy, mint pld. a „rossz fiú vagyok, rendszeresen félrek*rok, de azért szeress bébi, mert rokkkkkker vagyok” imidzsű srácoknak.
Valahol olyan, mint a valódi angyalok. Most nem a pufók kis marcipánfigurákra gondolok, hanem azokra a harcos valakikre, akik odaálltak, és Uruk szavának engedelmeskedve szétütötték a Gonosz fejét. (Lásd pld: „Angyalok háborúja” c. film.)
Kemény, de közben lágy, odaüt, de azért megsimogat, odavágja a durva valóságot, de közben reményt ad. És teszi mindezt szavakkal, zenével – hangulatokkal.

Nem, nem túlzok. Ha megnézed a róla készült fotókat, ha látod, amikor felmegy a színpadra, azt gondolod: „Hú, ez kemény, ez zúzni fog!” Hát nem. Nem zúz. Annyira. Csak éppen egy kicsit. Vagyis… Inkább lüktet. Pulzál, de nagyon. (Mondjuk azoknál a számoknál, amelyekben Ganxsta Zoli, meg a Kartellje is közreműködik.)

Ha a koncert előtt nézed a közönségét, a fáradtan, nyomottan a színpad elé vonuló embereket, meglepődsz. Mit keresnek ezek itt? Miért nem alszanak inkább?
Aztán, ha a koncert végén nézed a közönségét, a mosolyogva, szeretettel megtelve a színpad elől elvonuló embereket, megint csak meglepődsz. Mit csinált ez a srác ezzel a sok emberrel? Mit változtatott meg bennünk másfél-két óra alatt?
Ki ez az ember, aki holtfáradtan, izzadtan, de mosolyogva jön le a színpadról? Mi a fene van benne, ami mássá teszi?

Ez az ember az az ember, aki odaállt, és Ura szavára szétütötte a Gonosz, az Anyag fejét. Éveken át úgy ölelgette a Halált, mint Kleopátra azokat a bizonyos kígyókat, aztán eltaszította magától, és lehet, hogy a vére még éhes, de ő már régóta erős.
A közönség odaáll elé, mindenkinek tele a feje mindennapi, egyéni szinten világvégét jelentő, de objektíven nézve nevetséges gondokkal, és ő azt mondja, hogy „…ez is csak egy nap, nem a világ vége…”, és a közönség elhiszi neki.

Mert hiteles. Mert már járt a pokolban, és felismerte, hogy a „rohadt kemény vagyok, ide nekem a világot, felzabálom” gondolat olyan, mint a vattacukor: egy nagy, vanília illatú semmi.
Felismerte, hogy aki a világot akarja, az ne az élvezeteket habzsolja, ne a menekülés útjait keresse, inkább nézzen bele a szerelme, a kisfia, a testvére, az anyja, a barátja, vagy akár a kutyája szemébe, mert ott tényleg megtalálja.
Mert a világ, az maga a szeretet. A többi csak álca.

Amikor megjelent a második, Vegasztár című lemezük (erről nem írtam, talán majd egyszer), sokan cikizték őket a borító, és a megasztáros áthallás miatt.
Most, 2006 őszén, amikor megjelent a Forradalom Rt. című album, megint csak kaptak a fejükre.
Érthető: 2006 ősze, Magyarország; a lemezborítón vörös háttér előtt fekete-fehér alakok, középen-lent pedig egy narancssárga csillag, benne egy OM-jel. Színek, színkombinációk, jelképek… Színtiszta politika, igaz? Az, ha azt látod benne.

Kowa és a Vega azonban nem olyan típusú forradalomról beszél, mint a tankbeindítók, a macskakő-felszedők, az okkal, ok nélkül, joggal vagy jog nélkül tüntetők.
Ők egy belső forradalomról szólnak, arról, amit mindenkinek érdemes lenne kirobbantania – önmagában. Kirobbantani, megvívni, és győzelmet aratni. A szeretet győzelmét. Ehhez kínálnak ők segédeszközöket ezen a lemezen.

A zene? Némelyik dal slágeres. Némelyik olyan „beindítós”. Van kettő, ami csak úgy van, de semmi különös. Az egész, összességében: jó. Nagyon jó! (Bocs, a zenére sosem találok megfelelő szavakat. Ez olyasmi, amit hallgatni kell, nem körülírni.)

A szövegek? Na, helyben vagyunk. Ez Kowa és a Vega legnagyobb erőssége. Egyik dalszöveg sem az az „áttáncolnám veled az éjszakát” gagyi. Most elemezgethetném őket, de nem, nem teszem. Hallgasd meg a dalokat.
Olvasd el a szövegeket. Megérted. Megérted, hogy ezekben tényleg benne van a hit, a remény, a szeretet, az otthon, a haza, a család, az Isten, az ember – mindazon értékek, amikről oly sokan szónokolnak, és oly kevesen tesznek értük ténylegesen is valamit. Bármit.

Gondolkoztál már azon, hogy mit ér azok hite, akik Jézust amolyan bűnátvállaló kisiparosként kezelik? Akik a Buddhát szerencsehozó jelképnek tekintik? Akik a jó helyre történő újbóli születés, a mennyországba való feljutás stb. reményében cselekszik a jót, vagy azt, amit ők maguk jónak tartanak, de semmi köze a valódi jósághoz?
Mit ér a hit, a bármire irányuló szeretet, ha nem vált vérré? Mit ér a jó szándék, ha nem olvadt be az ösztönök közé?

Kowáék rátaláltak erre a jóságot vérré-változtató, ösztönök-közé-olvasztó útra. És talán már el is indultak rajta. Bárki velük tarthat. (Lásd: www.kowalskymegavega.hu / 108-as szoba)

Az együttes tagjai:
Kowa – ének
Jimmy – basszus
Chacha – gitár
Márkus Gergő – billentyűk, sampler
Zámbó Tamás – gitár
Bensó Pál – dobok

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Misereremei
2. Ennyi csak
3. Nem minden szarka farka
4. Így szép, így jó
5. Kezeket fel!
6. Monológ
7. Szerencsejátékosok
8. …mint hal a vízben…
9. Forradalom Rt.
10. Johnny Cash Club
11. Csak más!
12. „Mamma Bella”
13. A stoppos
14. Al Capone
15. Elvis él!
16. Pár szó, néhány hang
17. Jó éjt!
18. Ajándék

Diszkográfia:Pimasz Grimasz (2003)
Pesti Est Café Koncert (2004)
Vegasztár (2005)
Forradalom Rt. (2006)
Szemenszedett igazság (2008)
5 Év Forradalom (2009) DVD
Ötcsillagos (2010)