FőképÉvekkel ezelőtt két amerikai szőkeség rivalizálásától volt hangos a bulvármédia. A déli Luisiana államból származó Britney Spears azóta csak nagy adag jóindulattal sikeresnek nevezhető családanyának csapott fel, míg a hatalmas északi ipari központként ismert Pittsburghben nevelkedett Christina Aguilera némi útkeresgetés után – melynek során a Marilyn Manson-féle pszeudo-rock zsákutcájába is betévedt, de rögtön ki is hátrált belőle –, úgy tűnik végre magára talált.

Mivel mindketten példaképükként tisztelték, s tisztelik még ma is a gyakori stílusváltásai miatt a popzene kaméleonjaként számon tartott Madonnát, nem különösebben csoda, hogy Aguilera új dupla albuma ugyanabba a zenei miliőbe: a húszas, harmincas, negyvenes évek soul és blues inspirálta dzsessz-korszakába tekint vissza, akárcsak Madonna híres kvázi-soundtrack albuma, a Dick Tracy képregények alapján készült film inspirálta I’m Breathless.

Az első, közel háromnegyed órás blokk (vagyis az első CD) megszólalását e régi gyökerek újszerű felfogásban megfogalmazott elemei határozzák meg.
Az elektronikus, hangmintákkal sűrített, sokban mégis autentikus dalok egyrészt Poe (nem a tizenkilencedik századi író-költő, hanem a huszadik század végi alternatív pop-előadó) szerzeményeit, másrészt Prince fehér rockmuzsikával hígított fekete zenéjét idézik, miközben ténylegesen egyikre sem hasonlítanak.

A számok mindegyike alkalmas arra, hogy megfelelően invenciózus videoklip formájában felkapaszkodjon a slágerlisták tetejére, a letaglózó profizmusnál sokkal többet mégsem adnak. Az igazi zene a második CD-re került.
Az egységes koncepció köré szervezett (cirkusz; de ugye emlékszünk még a Moulin Rouge-ra és egyik fő kísérőattrakciójára, a „Lady Marmalade”-re is...) kilenc felvétel egyik ámulatból a másikba ejt.
Aztán a „Hurt”-ben szólal meg először a Christinára eddig jellemző afro-amerikaias agresszivitástól megszabadított hang, amely úgy játszik érzelmeinkkel, akár egy nimfa vagy szirén.
A „Mercy On Me”-hez fogható, remek jazz-bluest pedig Sam Brown Stop!-ja óta nem hallottam senkitől.

És amikor már azt hinnénk, nem lehet fokozni az érzéki gyönyöröket, megszólal a dupla album leghátborzongatóbb szépségű száma: a „The Right Man”. Esztétikai közhely, hogy a kevesebb, néha (tapasztalataim szerint többnyire) több.
Christina Aguilera és csapata kézzelfogható - avagy a képzavart feloldandó: hallható - tartalommal tölti meg e közhelyet.

A zenei időutazással felérő lemezt lezáró dalban csupán Christina szokatlanul lágy, letisztult, szinte dísztelen, ugyanakkor szenvedélyes erejű hangja szól a hibátlan arányérzékkel megkomponált zongora- és vonóskíséret felett.
A „The Right Man”-t hallani kell ahhoz, hogy megértsük, mit neveznek tökélynek a muzsikában.

A „The Right Man”-nel olyan csúcsra ért fel Christina Aguilera, amilyenhez hasonlót csupán keveseknek sikerülhet meghódítaniuk.
Ám figyelembe véve, mily rövid idő alatt, és mily céltudatosan haladt a cél felé az alteregóit váltogató énekesnő, nem szabad eleve feladni a reményt, hogy a nem is oly távoli jövőben megismétli, vagy talán meg is haladja mostani – józan ésszel felülmúlhatatlannak tűnő – teljesítményét.

A lemezen elhangzó számok listája:
CD1
1. Intro (Back To Basics)
2. Makes Me Wanna Pray
3. Back In The Day
4. Ain’t No Other Man
5. Understand
6. Slow Down Baby
7. Oh Mother
8. F.U.S.S.
9. On Our Way
10. Without You
11. Still Dirrty
12. Here To Stay
13. Thank You (Dedication To Fans...)

CD2
1. Enter The Circus
2. Welcome
3. Candyman
4. Nasty Naughty Boy
5. I Got Trouble
6. Hurt
7. Mercy On Me
8. Save Me From Myself
9. The Right Man

Bonus video
Back To Basics (a színfalak mögött)

Diszkográfia:
Christina Aguilera (1999)
Stripped (2002)
Back To Basics (2006)