Főkép

Jon Lord szimfonikus nagyzenekari kísérlete, és minden idők egyik legvegytisztább hard rock lemeze után a Deep Purple második felállása az együttes kétségkívül legváltozatosabb és legprogresszívebb albumát játszotta fel és adta ki 1971-ben.
A lemez nyitó, és egyben címadó dala ugyanakkor a banda legsodróbb tempójú, hamisíthatatlanul kemény zenéi közé sorolható. Jon Lord orgonaszólóját tanítani lehetne - épp a kellő mértékben megvadított motívumai és ritmikája szinte hipnotikus erővel sugallják az űrben száguldó tűzgolyó feltartóztathatatlan lendületét.

Az elhajlás első jeleit a progresszív rock felé a „No No No”-ban tapasztalhatjuk, ám a kísérletezgető hajlam felszínre tolulása cseppet sem meglepő, ha belegondolunk, hogy az első három lemez alapvetően ebbe az irányba indította el az együttest, és az In Rock kőkemény, elemi muzsikáját akkoriban akár kitérőként is értelmezhettük, értelmezhették volna.
Legfeljebb így utólag, a banda későbbi történetének ismeretében csodálkozhatunk a „szokatlan” megoldásokon.

A „Demon’s Eye” bódító, gyors fehér blues, melyben Ritchie Blackmore mutatja meg, miért is tartották oly sokáig a világ egyik legjobb gitárosának. Játékstílusában a műfajra jellemzően felkavart érzelmi töltet visszafogott, mégis egyértelmű virtuozitással és némi dzsesszes beütéssel keveredik, és pontosan ettől válik egyedivé, és - ha nem is utánozhatatlanná, hiszen rengeteg epigon leste el és alkalmazta saját dalaiban Blackmore trükkjeit - elsőre felismerhetővé.

A vinillemez első oldalának záró dalát, az „Anyone’s Daughter”-t ellenben kifejezetten country-s beütésű, bendzsószerű, úgynevezett finger picking technikára hajazó gitárszólam kíséri, és e nóta szövegét hallgatva derenghet fel bennünk először, hogy Ian Gillan szövegeit nem mindig a sebességvágy vagy a világfájdalom tölti meg, hanem humor is jócskán akad bennük.

A „Mule” ismét progresszív, s egyben tempós rockzene; mintha a „Fireball” és a „No No No” egymástól nagyban eltérő zenei felfogásai keverednének össze benne. A gitár-orgona párbajt - mely ez esetben nem valódi párbaj, csupán két vetekedő szóló - újfent dzsesszes, sőt, néhol mintha kicsit funky-ra emlékeztető elemek vadítják meg. S nem mellékesen Ian Paice ebben a számban nyújtja legjobb teljesítményét - játéka pontos, ötletdús és lélegzetelállítóan izgalmas.

A lassú, ám refrénjében annál keményebb „Fools”-ból elsőre valószínűleg mindenkiben a csellószerű gitárszóló maradt meg, amit - mármint a megoldást - azóta sokan, sokféleképp próbálták utánozni és beépíteni saját szerzeményeikbe.

Az utolsóként elhangzó „No One Came” egyrészt a Beatles elborultabb pillanataira emlékeztet, másrészt tipikus progresszív rock-ballada, lényegében beszélő énekkel. Olyasmit nyilván túlzás lenne állítani, hogy a dal a későbbi fúziós metálzenék előképeként felfogható, valahogy mégis rögtön ez ötlik az eszembe, valahányszor meghallgatom. Bárhogy is legyen, méltó lezárása ennek a sokszínűségében gyönyörködtető, nagyszerű albumnak.

Kamasz koromban, amikor még ténylegesen számított, mikor milyen zenéket hallgatok, újév napján, felébredéskor elsőként mindig a Fireballt helyeztem fel a lemezjátszó korongjára - akkoriban még nem létezett a CD-formátum -, hogy megadja a kezdő lökést az új esztendő új kihívásaihoz.

Ma már közel sem vagyok ennyire hangulattudatos, és nem tulajdonítok ekkora hatalmat a hangjegyek keltette kedélyállapotoknak, ám a Deep Purple sok barátom szerint legjobb albumát azóta is előszeretettel hallgatom, ha egy kis igényes változatossággal szeretném feldobni a hétköznapokat.

Az együttes tagjai:
Ritchie Blackmore - gitár
Ian Gillan - ének
Roger Glover - basszusgitár
Jon Lord - orgona, billentyűs hangszerek
Ian Paice - dobok

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Fireball
2. No No No
3. Demon’s Eye
4. Anyone’s Daughter
5. The Mule
6. Fools
7. No One Came

Diszkográfia
Shades Of Deep Purple (1968)
The Book Of Taliesyn (1968)
Deep Purple (1969)
Concerto For Group And Orchestra (1969) – koncert
Deep Purple In Rock (1970)
Fireball (1971)
Machine Head (1972)
Made In Japan (1972) – koncert
Who Do We Think We Are (1973)
Burn (1974)
Stormbringer (1974)
Come Taste The Band (1975)
Made In Europe (1976 - élő)
Live In London (1982) – koncert
Perfect Strangers (1984)
The House Of Blue Light (1987)
Nobody’s Perfect (1988 - élő)
Slaves And Masters (1990)
The Battle Rages On... (1993)
Come Hell Or High Water (1994 - élő)
Purpendicular (1996)
Abandon (1998)
Live At The Royal Albert Hall (1999 - élő)
Bananas (2003)
Rapture Of The Deep (2005)
Very Best Of (2008)

A Deep Purple hivatalos honlapja:
Deep Purple

Hivatalos rajongói honlap:
Deep Purple - The Original Web Pages: The Highway Star