Főkép

Máig tartó hatást gyakorolt rám 15 éve a Blood Sugar Sex Magik. Fantasztikus év volt az 1991-es, rengeteg korszakalkotó zenével (Soundgarden: Badmotorfinger, Nirvana: Smells Like Teen Spirit, Pearl Jam: Ten:, és még sorolhatnám.) Az újrahallgatások során a RHCP és a Soundgarden ment át a szűrőn, és ha választanom kellene a kettő közül, akkor bizony a Blood Sugar Sex Magik jön ki első helyen.

Az agyam szétállt tőle. Szinte megszállottként hallgattam, nem győztem betelni az energiával, az ötlettel, a hangzással, a recsegéssel, a funkkal, a gitártépéssel, a Beatles-utalásokkal, az egésszel. Nyilvánvaló volt hát, hogy az összes lemezt meghallgattam, de ahogy múlt az idő, be kellett látnom, az a lemez egyszeri volt – és megismételhetetlen.

A RHCP mégis megpróbálta a Stadium Arcadium című dupla albummal. Az biztos, hogy a nyomába sem érnek az 1991-es mesterműnek, de azért vannak jó pillanatok. Nem sok, de van pár. A Blood Sugar Sex Magik óta eltelt évek albumait hallgatva az tűnt fel leginkább, hogy a mondanivaló tűnik lassan el. És azzal együtt a frissesség, urambocsá a fiatalosság. A Stadium Arcadium próbál olyan tökös lenni, mint nagy elődje, de kudarcot vall. Több ponton is.

A lemez tele van egy rakás tökugyanolyan dallal. Ugyanaz a tempó, a hangnem, a hangszerelés, minden. És itt futunk bele az első problémába. Hosszú a lemez. Ha akár ők, akár a producerük, Rick Rubin egy kicsit kritikusabban bánnak az alapanyaggal, egy igen erős lemezt hallgathatnánk. De úgy érezték, hadd szóljon, mindent bele – a szó szoros értelmében. Jó pár olyan nóta is felkerült az albumra, aminek egyszerűen nincs helye, szerepe, értelme. Ha egyvalamit eldaloltak, akkor miért kell azt még két ugyanolyan verzióban meghallgatni?

Egy együttes életében ritka az a pillanat, amikor egy dupla albumnyi anyag gyűlik össze. 2006 nem ez a pillanat volt. Aztán ebből fakadóan ott vannak a dalok. Kicsit keményebb, mint az előzőek, kicsit funkysabb, de lényegében ugyanaz, mint az előzmények. A Stadium Arcadium lényegében úgy épül fel, hogy indul a legerősebb nótával – „Dani California” – majd jön három tölteléknóta, hogy elérjünk a „Hump De Bump”-hoz, ami a régi szép időket idézi. És így tovább. Két-három töltelék, aztán egy jó. A 28 dalból így mondjuk lehetett volna egy 10 nótás ütős-verős albumot csinálni. A jó dalok gyakorlatilag egy funkciót töltenek be: megtörni a gitártépős monotóniát.

Egy szóval sem mondom, hogy rossz nóták vannak az albumon. Mert nincsenek. Csak éppen alaposan el vannak temetve a két CD-n, és rajongó legyen a talpán, aki hajlandó végighallgatni az egészet, és kicsemegézni a jókat. Én az első lemez végére egy kicsit belefáradtam. Nem nagyon, mert Kiedis soha nem énekelt ilyen jól, Flea is remek, Frusciante is jól tekeri, semmi gond. Csak éppen a szellem, az ötlet hiányzik.

Egyféleképpen lehet az embernek jó Stadium Arcadium-albuma. Szépen kicsemegézi a két albumról a jókat, és azokat hallgatja. Mert egy albumnyi jó dal van rajta, ami ha nem is éri utol a régi szép idők színvonalát, de nincs olyan nagyon messze tőle.

A lemezen elhangzó számok listája:
Disc 1:
1. Dani California
2. Snow (Hey Oh)
3. Charlie
4. Stadium Arcadium
5. Hump De Bump
6. She’s Only 18
7. Slow Cheetah
8. Torture Me
9. Strip My Mind
10. Especially In Michigan

Disc 2:
1. Desecration Smile
2. Tell Me Baby
3. Hard to Concentrate
4. 21st Century
5. She Looks To Me
6. Readymade
7. If
8. Make You Feel Better
9. Animal Bar
10. So Much I

Diszkográfia:
The Red Hot Chili Peppers (1984)
Freaky Styley (1985)
The Uplift Mofo Party Plan (1987)
Mother`s Milk (1989)
Blood Sugar Sex Magik (1991)
One Hot Minute (1995)
Californication (1999)
By the Way (2002)
Stadium Arcadium (2006)
I`m with You (2011)
 
Kapcsolódó írás:

Dave Thompson: By The Way - Red Hot Chili Peppers
Brendan Mullen: A Red Hot Chili Peppers története saját szavaikkal