Főkép

A legtöbb laikusnak Bartók zenéje, s különösképp egyetlen operája örökre megoldhatatlan rejtély marad. Sokan nem is próbálkoznak meghallgatásukkal, eleve megemészthetetlennek ítélik a nem egyszer modern(ista) kakofóniának titulált zeneműveket.

Be kell vallanom, én sem találok minden Bartók-alkotást feltétlenül ínyemre valónak, a nagy opusok azonban kivétel nélkül elnyerték a tetszésemet. És ezek közé tartozik a női megismerésvágy és a vergődő férfiúi kegyetlenség megzenésített, allegorikus, profán és bibliai jelképektől egyaránt terhes meséje, A kékszakállú herceg vára is.

Bartók muzsikája talán ebben a műben tükrözi legegyértelműbben azt a kettősséget, amit jómagam legfőbb értékének tekintek: benne finoman, tökéletes arányokban keverednek a késői romantika szélsőséges, a harmóniai kereteket erőteljesen feszegető, ám mégis a szépség és befogadhatóság határain belül mozgó dallamai és összhangzatai a klasszicizáló, sőt, akár neo-barokkosnak tetsző matematikai szigorral és kísérletező fegyelemmel.

Neo-barokkot emlegetek, és valóban megállapítható, hogy a Kékszakállú harnoncourti értelemben vett „beszélő zene”: a motívumok, a zenei hangulatok önmagukban is hiánytalanul érzékeltetik a cselekmény hőfokát, az események egyre fokozódó tragikumát, de meg a lírai pillanatokat is.

Meglehet, épp ezért választottam külföldi, magyarul nem beszélő előadót ajánlómhoz. Bartók operája ugyanis a zenei hangok egyetemes nyelvén képes elmondani az egyébként idegen földön is ismert történetet. Úgy érzem, szükségtelen pontosan tudni, mi az egyes szavak értelme, amikor a színpadkép és az átgondoltan megfogalmazott témák az adott kultúrkörön belüli egyezményes jelek ismerete nélkül éppoly szemléletesen kifejezik, amit a librettista közölni vágyott, akár a beszéd. És így megmarad a tiszta zene, Bartók sokrétegű, végtelenül letisztult alkotása.

Pierre Boulez, aki maga is kísérletező szellemű zeneszerző, kiváló érzékkel és beleéléssel fogja meg a művet; minden hang, hangsúly a helyére kerül, és jelen felvételével legfeljebb Ferencsik János interpretációja vetekszik - az énekesek kvalitásai miatt mégis a Sony 1976-os (mellékesen az EMI londoni stúdióiban rögzített) felvételét tartom etalonnak, mind a megszólalás, mind az előadás abszolút zsinórmértékének.

Ugyan a kékszakállúként Polgár László még vetekedhet Siegmund Nimsgren hűvösen pontos, ámde sokszor lélekbe maróan esdeklő basszusával, Tatiana Troyanos drámai, színeiben gyakorta altba hajló mezzoszopránjának viszont nincs párja ezen a világon.

Úgy vélem, e nagyszerű felvétel nem csupán bármely operabarát egyik kedvencévé válhat, hanem - amennyiben képesek vagyunk túltenni magunkat az idegenül megszólaló magyar szavak furcsaságán - a kevésbé beavatottaknak is érdemes kísérletet tennie, hogy a lemez meghallgatásával elinduljanak a kétségkívül legnagyobb magyar zeneszerző megértése felé vezető úton.

Előadók:
Siegmund Nimsgren - a kékszakállú herceg
Tatiana Troyanos - Judit

BBC Symphony Orchestra
Pierre Boulez - karmester
Librettó: Balázs Béla