Főkép

Nehéz lenne kiemelni egy albumot, a legjobbat, Bensonnak a CTI-nál felvett lemezei közül. Elképesztő albumok álltak a háta mögött, amikor 1974-ben megjelent a Bad Benson, amely nemcsak a CTI-korszak, hanem az egész életmű egyik csúcsa.

Bensont sok kritikus egész egyszerűen kiátkozta a hetvenes évek második felében, mondván megalkudott, elvesztette a művészi integritását, eladta magát a diszkónak. A goromba ítészek mindössze egyetlen dologról felejtkeztek el: Benson soha az életben nem követett trendeket. Hanem ő indította el őket. Első albumai (The George Benson Cookbook és It’s Uptown) kivételes tehetséget ígértek. Ha valaki, akkor ő megdolgozott a sikerért. Mielőtt elkészítette volna első albumát 1964-ben, megállás nélkül gitározott a kor legjobb muzsikusai mellett. (Elég csak a Jack McDuff-fal készített közös albumaira gondolni.)

Aztán 1968-ban meghalt az a gitáros – Wes Montgomery –, aki a legnagyobb hatással volt rá. Benson egy csodálatos dallal – „Remembering Wes” – elbúcsúzott mesterétől, fogta magát, és hátat fordított nemcsak az addigi zenei irányvonalának, hanem kiadójának is, és a Creed Taylor vezette A&M-hez szerződött. Taylor pontosan látta a hatvanas évek végén, hogy a Blue Note korszaka kifulladóban van, már nem képesek megújulni, így gondolt egy nagyot, otthagyta a Verve lemezkiadót, először az A&M-hez szerződött, majd 1970-ben megalapította a sajátját CTI néven, és a kor legjobb muzsikusai szinte kivétel nélkül hozzá szerződtek.

Némi botladozás után még 1969-ben az A&M-nél jelent meg Bensontól a zseniális és felülmúlhatatlan The Other Side of Abbey Road, a Beatles albumának kivételes újraértelmezése. Ez a lemez jelölte ki azt az új irányt, amit aztán a kor jazz-zenészei követtek. Taylor a zenészek mellett két nagyágyút is szerződtetett. Az egyik Rudy van Gelder hangmérnök, aki a Blue Note házi hangmérnöke volt, a modern jazz sound megteremtője volt, a másik pedig a Don Sebesky, aki Wes Montgomery legjobb albumait – köztük a Bumpin’ címűt is – hangszerelte.

A forradalom kezdetét vette. Benson ontotta a pazar albumokat (Beyond the Blue Horizon, White Rabbit, Body Talk), és közben megállás nélkül játszott a CTI istállójába tartozó zenészek albumain. Hihetetlen kor volt: Freddie Hubbard újjászületett, megjelent Joe Farrell, Ron Carter, Hubert Laws, hogy csak a legjobbakat említsem.


De a csoda nem tartott sokáig, a zene és a közízlés egyre gyorsabban változott. A funk erőre kapott, a diszkó kezdett combosodni. Új forradalom előtt állt a jazz. Vízválasztóhoz érkeztek a legjobbak. Vagy csinálják azt, amit addig – ne menjünk tovább Lou Donaldsonnál –, vagy az új trendek élére állnak. A Bad Benson ennek a korszaknak a lezárása.

Benson következő albumba, az 1975-ös Good King Bad már a könnyedebb műfaj felé fordult. 1976-ban pedig végleg búcsút vett a korszaktól, amikor megjelent közös koncertje a fúvóshangszeres Joe Farrell-lel. A Bad Benson tehát összegzése és lezárása egy kornak, méghozzá a legjobb. Érdemes egy pillantást vetni a csapatra. Az arranzser Don Sebesky, a hangmérnök Rudy van Gelder, a producer természetesen Creed Taylor. A zenészek névsora hasonlóan imponáló. Gitáron Phil Upchurch, a zongoránál Kenny Barron, basszuson Ron Carter és Upchurch, a doboknál a világ legsokszínűbb dobosa, Steve Gadd.

Benson kifejezetten frusztrált volt, amikor a lemezt felvették. Egy ideje már rágta Taylor fülét, hogy ő énekes albumot akar csinálni. Taylor nem engedte. Benson pedig dühből elkészítette élete egyik legjobb albumát, amely Paul Desmond örök klasszikusával, a „Take Five”-val kezdődik. Szó sincs arról a cool, visszafogott hangzásról, ami a Dave Brubeck-féle eredetit jellemzi. Tüzes, pergő, amiben óriási szerepe van Upchurch kíséretének. Benson frazírozása azonnal felismerhető, már az első hang után. Rögtön az első „verzében” improvizálni kezd, miközben Gadd és Upchurch stabilan hozzák a tempót.

A harmadik nóta – „My Latin Brother” – a két Benson-szerzemény egyike a lemezen. Címe ellenére elég visszafogottan latinos, és alapvetően a Sebesky hangszerelte fúvósok és vonósok adják meg az alaphangot, valamint az ütős hangszereken (is) játszó Upchurch. Benson pedig élete egyik legjobb szólóját produkálja.

A „No Sooner Said Than Done” már Upchurch szerzeménye, és ebből a nótából érződik igazán, hogy ez a két gitáros milyen remekül megértette egymást. Középtempójú, mégis olyan groove-ja van, hogy a kor bármelyik funkcsapata megirigyelhette volna.

 

A szintén Upchurch szerezte „Full Compass” nyugodtan lehetne a CTI-hangzás iskolapéldája. Sebesky olyan jól bánik a fúvósokkal, hogy az szinte hihetetlen. Elképesztő feszültséget hoz létre az első taktusoknál, amit aztán Benson tökéletesen kihasznál, és tovább fokoz.


A „Changing World” az eredeti album utolsó száma. Gyönyörű, lírai felvétel, amit nyugodtan lehet Benson hattyúdalának is nevezni. Mert ezzel valóban lezárt egy korszakot.

A három nap alatt felvett lemezre azonban ’74-ben – ki tudja, miért – már nem fért rá három nóta. Az egyik Billy Strayhorn leghíresebb klasszikusa, a „Take the „A” Train”. A nótába már akkor sem volt könnyű új hangot vinni, de Bensonéknak sikerült. Leginkább Sebeskynek, aki úgy hangszerelte át a számot, hogy az szinte új életre kel. Ezt követi nagy kedvencem, a lemez legkiválóbb felvétele, Sebesky szerzeménye „Serbian Blue” címmel. A majdnem 13 perces felvétel a nótaírás és a hangszerelés iskolapéldája. A funky alapot Gadd, Carter és Barron hozzák, a kísérő fúvósok és vonósok csak jelzésszerűen szólalnak meg, de alapvető szerepet játszanak a szám feszültségének építésében és fokozásában. Ha van iskolapéldája a groove-nak, akkor ez az.


Gadd és Carter iszonyú profin teremtik meg az alapot Barron, Benson és Upchurch szólóinak. Benson ráadásul itt szakít végleg Montgomery örökségével (persze soha nem fordított hátat neki, nem tagadta meg, csak beépítve továbblépett). Bámulatosan építi a dal ívét, nagyon pontosan és világosan fogalmaz. Amikor az ember úgy érezné, hogy a nóta kezd veszíteni a lendületéből, belépnek a fúvósok, majd a vonósok, és ettől az egész mérhetetlenül izgalmas lesz.

A „Serbian Blue”-ban hallható Benson talán leghosszabb szólója. Az igazi jazz-zenész pedig arról ismerszik meg, hogy hogyan tud improvizálni. Benson elképesztően dallamgazdag, soha nem ismétli magát, nyilvánvalóan tudja, hova megy. Aztán jön egy tempóváltás, egyre viharosabb lesz a dal, Benson egyre jobban tépi, és amikor a 12. perc végére ér, azt kívánom, bárcsak ne hagyta volna abba. Az utolsó dal – „From Now On” – egy utolsó, gyönyörű lírai tisztelgés Wes Montgomery előtt.

Az albummal Benson továbblépett, nemsokára búcsút mondott Taylornak, hogy kialakítsa azt a soundot, amit azóta is vele azonosítunk. Kezdőknek, haladóknak, a jazz, a crossover, a fusion, a funk kedvelőinek egyaránt „kötelező olvasmány” a Bad Benson. Az albumon a gitáros bemutatja, mi mindent tud. Mindent. Éppen ezért talál rajta mindenki valamit, amit szerethet. Ez a lemez a kapu a gitáros elképesztő, mérhetetlenül sokrétű, változatos és lenyűgöző életművéhez.

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Take Five
2. Summer Wishes, Winter Dreams
3. My Latin Brother
4. No Sooner Said Than Done
5. Full Compass
6. Changing World
7. Take the „A” Train
8. Serbian Blue
9. From Now On

Diszkográfia:
The New Boss Guitar of George Benson (1964)
 It`s Uptown (1966)
The George Benson Cookbook (1966)
Giblet Gravy (1968)
Shape of Things to Come (1968)
Goodies (1968)
Tell It Like It Is (1969)
The Other Side of Abbey Road (1970)
Beyond the Blue Horizon (1971)
White Rabbit (1971)
Body Talk (1973)
Bad Benson (1974)
In Concert-Carnegie Hall (1975) koncert
Good King Bad (1976)
Benson & Farrell (1976)
Breezin` (1976)
Benson Burner (1976) válogatás
Blue Benson (1976) válogatás
In Flight (1977) válogatás
Weekend in L.A. (1977) koncert
Space (1977) koncert
Livin` Inside Your Love (1979)
Give Me the Night (1980)
In Your Eyes (1983)
Pacific Fire (1973)
I Got a Woman and Some Blues (1984)
20/20 (1984)
While the City Sleeps... (1986)
1987 Collaboration (1987)
Twice the Love (1988)
Tenderly (1989)
Round Midnight (1989) koncert
Big Boss Band (1990)
Love Remembers (1993)
That’s Right (1996)
Standing Together (1998)
Absolute Benson (2000)
Irreplaceable (2003)
Irreplaceable (2004)
Givin’ It Up (2006)
Songs and Stories (2009)
Guitar Man (2011)