Főkép

Mozart 1778 és 1788 között, Párizsban és Bécsben született szimfóniáit leginkább a drámaiság köti össze, jóllehet az absztrakción túlmutató, érzelmekhez szóló, azokat felborzoló vagy simogató melódiák használatának forrásai nyilvánvalóan több, egymástól alapjaiban eltérő hatásban keresendők. Ráadásul a tragikus, emelkedett vagy melodramatikus hangvétel nem feltétlenül a teljes művekre, hanem sokszor csak egyes tételeikre vagy részleteikre jellemzőek.

A 31., „Párizsi” mellék-névvel illetett szimfónia óhatatlanul Carl Philip Emmanuel Bach Sturm und Drang-ot előtételező, a szonáta-formát elsőként használó rokokó sinfoniáit juttatja az eszembe. A néhol zaklatott, ám többnyire csupán érzésekkel telített, azoktól szinte túlfeszített témák izgalmasan, játékosan ellentételezik egymást, akárcsak a 38-as számot kapott „Prágai” szimfónia első tételében, mely a barokk kori francia nyitányok példájára lassú, méltóságteljes bevezető részből vált át gyorsabb tempójú, sugárzóbb energiával telt motívumokba. Mégsem a klasszicizáló francia stílusnál megszokott kimértség jellemzi, hanem egy valamiképp tragikusabb, nyugtalanabb hangulat.

Ami az előbbi két - Mozart esetében viszonylag szokatlan módon háromtételes - szimfóniát összeköti kedvencemmel, a 36-os számú „Haffner”-rel, az a komponista által igencsak kedvelt, fennkölt D-dúr hangnem. A „Haffner” két szélső tételében különösen jól érvényesül a barokk muzsikában gyakorta dicsőítő dalokhoz, uralkodók számára írt kompozíciókhoz használt tonalitás, a hangsúlyos üstdob-szólamok pedig még inkább kiemelik a fenségességet sugalló harmóniákat.

Bármennyire lélekemelőn szórakoztatóak is e művek, valóban érett és összetett, valóban „nagy” szimfóniának vitathatatlanul az utolsó három tekinthető. A 39., Esz-dúr szimfónia első tétele a „Prágai”-éhoz hasonlóan operanyitányra emlékeztetőn, Adagióból vált át Allegróba, a lassú tétel ugyanakkor a késői zongoraversenyek második tételeit idézve szintén váltakozó tempójú, időnként feldagadó, mély, felkavaró zene. A menüett-tételbe beépített trió tipikus Harmonienmusik, ami akár valamelyik fúvós divertimentóba is bekerülhetett volna.

A 40. szimfóniában Mozart hiánytalanul kihasználja a mollos tonalitás kínálta lehetőségeket. A mű egészében az átgondolt ellenpont uralkodik, a kidolgozások modulációi pedig lélegzetelállító szellemi utazásra invitálják az értő hallgatókat. Furcsamód az alapvetően egyszerű témákat azóta sokan feldolgozták, noha sem különösebben melodikusnak, sem igazából fülbemászónak nem mondanám egyiket sem. Inkább ítélhetők bachi értelemben vett, komoly kontrapunktikus kidolgozásra alkalmat adó motívumoknak, a mű kiválósága mégis mindegyiket kitörölhetetlenül beleültette az emlékezetünkbe.

A 41. - Mozart halála után „Jupiter”-ként híressé vált - szimfónia egyértelműen az életmű betetőzése. Bizonyos elemeiben már Beethoveni késői szimfóniáit vetíti előre, trombitákkal és üstdobokkal alátámasztott magasztossága ugyanakkor a koncerttermek közönségének egyik kedvencévé avatja.

Záró tétele, melyben ugyan a korra jellemző szonáta-elv dominál, egyben fúgaként - jóllehet nem bachi értelemben vett fúgaként - is értelmezhető. Habár e korabeli megállapítás - Mozart életében még „a fúga-finálés szimfónia”-ként emlegették a negyvenegyediket - helytállóságát sok zeneelméleti szakember megkérdőjelezi, akadékoskodásuk semmit sem von le a mű értékéből. Akárhogy is legyen, a 41. méltó betetőzése a szimfónia-„trilógiának”.

A művek lemezre rögzítésekor az Academy of Ancient Music bevallottan a korabeli zenekari összeállítások, és ezzel a „hitelesnek” mondható hangzás helyreállítására törekedett, lévén, hogy Mozart mindig is a helyi viszonyokhoz „igazította” kompozícióinak hangszerelését, sőt, az előadók erősségeit és gyengeségeit figyelembe véve alakította a szólamokat.

Ennek eredményeként a Time Magazine 1991-ben, a zeneszerző halálának 200. évfordulója alkalmából közzétett értékelésében a mindenkori legjobb szimfónia-felvételként említette a Christopher Hogwood vezényelte interpretációk „hétkötetes” gyűjteményét, melyet véleményem szerint azóta sem múlt felül egyetlen karmester és zenekara sem. Ezért higgyünk nekik, és mi is tegyük le voksunkat e páratlanul jól sikerült felvétel mellett!

Előadják:
The Academy of Ancient Music
Jaap Shröder - koncertmester
Christopher Hogwood - continuo

A lemezen elhangzó művek:
CD 1

31. szimfónia, D-dúr „Párizsi” (első változat), K300a [K297]
1. I Allegro Vivace
2. II Andante
3. III Allegro

35. szimfónia, D-dúr „Haffner” (második változat), K385
4. I Allegro con spirito
5. II [Andante]
6. III Menuetto & Trio
7. IV Finale (Presto)

38. szimfónia, D-dúr „Prágai”, K504
8. I Adagio - Allegro
9. II Andante
10. III Presto

CD 2
39. szimfónia, Esz-dúr, K543
1. I Adagio - Allegro
2. II Andante con moto
3. III Menuetto & Trio (Allegretto)
4. Finale (Allegro)

40. szimfónia, g-moll (első változat), K550
5. I Molto allegro
6. II Andante
7. III Menuetto & Trio
8. IV Allegro assai

CD 3
31. szimfónia, D-dúr, „Párizsi” (második változat), K300a [K297]
1. I Allegro assai
2. II Andante
3. III Allegro

41. szimfónia, C-dúr „Jupiter”, K551
4. I Allegro vivace
5. II Andante cantabile
6. III Menuetto & Trio
7. IV Molto allegro

A szerző életrajza