Főkép

Shakespeare hatása az angol színházkultúrára egészen páratlannak mondható. Amellett, hogy korának egyik meghatározó drámaírója és költője volt, a restauráció idején is előszeretettel nyúltak vissza a darabjaihoz. Vígjátékai ráadásul arra is lehetőséget adtak, hogy a valósághűség jegyében a színpadokról száműzött zene is szerepet kapjon az előadásokon. A tizenhetedik század végén ugyanis a muzsikát kizárólag tündérmesék vagy bálok - akkori nevükön masque-ok - színre vitelekor tekintették elfogadhatónak és engedélyezhetőnek.

A Szentivánéji álom pedig minden más Shakespeare-műnél nagyobb teret adott a komponistának. Kizárólag a zenei betétek több mint kétórányit tesznek ki a teljes előadásból, és ilyen hosszúságú hangszeres-énekes szórakoztatást egyetlen más tragédia vagy komédia sem biztosíthatott. Purcell maga is egyedül az Artúr király tetteit dicsőítő, kivételes státusú Dryden-librettóhoz írt ehhez fogható terjedelmű muzsikát.

Purcell zenei palettája e műben a magasztostól a vidám, sőt, humoros dalokon át egészen a kocsmadalokig sokféle hangulatot és stílust felvonultat. Ehhez nem kis mértékben hozzásegítették őt életkörülményei és szokásai, hiszen udvari komponistaként rendszeresen kellett magasztaló, üdvözlő, ünnepélyes darabokat alkotnia, szabad idejét ugyanakkor szívesen töltötte kocsmákban, ahol az ott vigadozóktól leshette, vagyis fülelhette el, hogyan kell a sör és bor mámorában kiadni magunkból legbelső érzéseinket.

Az „If love’s a sweet passion” Purcell valaha írt legszebb szoprán-áriáinak egyike, amit Veronique Gens oly átéléssel, oly édesbús keservvel ad elő, hogy hangjával nemhogy tündérország pajkos, túlcsorduló érzelmektől sem riadó lényeit, hanem akár egy jéggé fagyott szívet is megolvasztana. Éppily csodálatos a Lynne Dawson megtestesítette kínai nő felemelő áriája, a „Hark! now all things with one sound rejoice”, valamint a záró kórus előtti Chaccone, amit a kiforrott formájában variációkként emlegetett műfaj korabarokk elődjének tekinthetünk.

Az előadás tökéletesen visszaadja a shakespeare-i vígjáték 1692-es felújításának hangulatát. A barokk zeneművek előadási gyakorlatában két alapvető tendenciát tapasztalhatunk: a hangzásban vagy a reneszánsz kötetlenebb, áttetszőbb, theorbákkal és gitárokkal megtámogatott, és így a reneszánsz dalok világát idéző continuó dominál, vagy a rokokó és a bécsi klasszicizmus szimfonikus tömörségére és dinamikájára törekednek. William Christie mindig is a reneszánsz irányultságú megszólalást választotta, és ez kiválóan illik Shakaespeare Erzsébet-kori vígjátékának felidézett szellemiségéhez.

Purcell talán legvidámabb, leghangulatosabb darabjának Les Arts Florissants-féle előadását egykor a televízió is megörökítette, és a jelmezek valóban sokat hozzátesznek a mű varázslatos hangulatához, ám akinek nem sikerült videokazettára rögzítenie az évekkel ezelőtti adást, az kénytelen lesz beérni a CD-változattal, ami önmagában is hiánytalan zenei élményt nyújt a valódi műélvezőnek.

Előadók:
Les Arts Florisants
William Christie - karmester

 

Kapcsolódó írások:

England, My England (Henry Purcell élete)