Deep Purple: Rapture Of The Deep (CD)
Írta: Galamb Zoltán | 2005. 11. 07.
A Deep Purple neve számomra mindig is egyet jelentett a Jon Lord és Ritchie Blackmore alkotta párossal, hiszen hosszú ideig kizárólag kettejük egymással rivalizáló zenei egyénisége alakította a hard rock három meghatározó együttese közül talán legprogresszívebb banda arculatát. Épp ezért ért kétszer is szinte kiheverhetetlen sokként Blackmore kiválása, amiért kizárólag az kárpótolhatott, hogy mindkét alkalommal egy kimagasló Rainbow-album lett a szakítás gyümölcse.
Az első „póttag”, Tommy Bolin szintén nagyszerű, ámde jellegében a korábbiaktól jelentősen eltérő lemezt készített a megmaradt tagokkal, de együttműködésük nem volt hosszú életű. Másodszorra érkezett - és maradt - viszont Steve Morse, aki ha kevésbé karakteresen is, mindenképp modernebb felfogásban játszik Blackmore-nál, jóllehet a régi slágerek előadásakor mutatott alázata sokáig inkább levont, mint hozzátett gitárosi értékeihez.
Jon Lord nyugdíjba vonulása ellenben mindent alapvetően megváltoztatott. A helyébe lépő Don Airey jól ismert név a rockzene világában, aki többek között Blackmore társa volt egy ideig a Rainbowban, de olyan nagy nevekkel is dolgozott, mint Cozy Powell és Gary Moore.
A vérfrissítés egyértelműen jót tett a csapatnak. Airey hammond-játéka Lord igazán ihletett pillanatait idézi, a szintetizátor-hangzások ugyanakkor ódonságukban is modernnek hatnak - ahogy a „Back To Back” fénykort idéző felelgetésében -, a koncepció pedig emellett a korábbinál több teret ad Morse egyre karakteresebb játékának.
Mindenütt tisztán érezhető a régi hagyományokat nem elvető, mégis mainak mondható kompozíciók átgondoltsága, a megszokotton áttörő, friss, eleven muzikalitás. A „Kiss Tomorrow Goodbye”-ban Morse ráadásul tőle szokatlanul eltalált szólóval lepett meg, amit ismét csak Airey intellektuálisabb hatásának tudok be.
A lemez két elvitathatatlanul kiemelkedő - ha nem rockzenéről lenne szó, azt mondanám, slágergyanús - nótája a kissé Eric Serra arabos zenéjére emlékeztető, mollos skálákkal operáló „Rapture Of The Deep”, valamint a lassan hömpölygő „Clearly Quite Absurd”, amihez foghatóan szép nótát a „Wasted Sunsets” óta nem hallottam a Purple-től.
A Rapture Of The Deep tehát az első Aireyvel készített lemez, a Bananas előre mutató irányultságát viszi tovább, és bár a banda lényegében teljesen kicserélődött, miután csupán Ian Paice maradt meg az alapító tagok közül, hamisítatlanul Purple-ös minden pillanat, minden szám és minden zenei megnyilvánulás. Úgy érzem, hosszú szünet után ismét ugyanazt képes nyújtani a patinás brit banda, amit a hetvenes évek elején, vagy a nyolcvanas évek közepén: kemény, progresszív, senki máséval össze nem téveszthető, sűrű motivikus mondanivalójú muzsikát.
Az együttes tagjai:
Ian Gillan - ének
Steve Morse - gitár
Don Airey - billentyűs hangszerek
Ian Paice - dobok
Roger Glover - basszusgitár
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Money Talks
2. Girls Like That
3. Wrong Man
4. Rapture Of The Deep
5. Clearly Quite Absurd
6. Don’t Let Go
7. Back To Back
8. Kiss Tomorrow Goodbye
9. Junkyard Blues
10. Before Time Began
Diszkográfia:
Shades Of Deep Purple (1968)
The Book Of Taliesyn (1968)
Deep Purple (1969)
Concerto For Group And Orchestra (1969) – koncert
Deep Purple In Rock (1970)
Fireball (1971)
Machine Head (1972)
Made In Japan (1972) – koncert
Who Do We Think We Are (1973)
Burn (1974)
Stormbringer (1974)
Come Taste The Band (1975)
Made In Europe (1976) – koncert
Live In London (1982) – koncert
Perfect Strangers (1984)
The House Of Blue Light (1987)
Nobody’s Perfect (1988) – koncert
Slaves And Masters (1990)
The Battle Rages On... (1993)
Come Hell Or High Water (1994) – koncert
Purpendicular (1996)
Abandon (1998)
Live At The Royal Albert Hall (1999) – koncert
Bananas (2003)
Rapture Of The Deep (2005)
Very Best Of (2008)
Hivatalos rajongói weboldal: