FőképNehéz lenne elfelejtenem a pillanatot, amikor vagy húsz éve először hallottam a „Politician”-t a Creamtől. Úgy éreztem, az agyam is megbomlik a zenétől, Bakertől, Bruce-tól és Claptontól. Főleg az utóbbitól.
Külön szerencsének tartom, hogy ez volt az első találkozásom a zenéjével, és nem az életmű éppen aktuális darabja, az August. Ember így nem tud gitározni, mondtam, és nekiláttam, hogy begyűjtsem Lassúkezű életművét. Mindent meg akartam hallgatni, amit valaha játszott. Ami nekem húsz év volt, az neki negyven.

Számtalan banda, iszonyú mennyiségű koncert, számtalan vendégszereplés, filmzene, és persze a 14 stúdióalbum. Amikor Lassúkezű az Unplugged című albummal a legfiatalabb generáció előtt is ismertté vált, vegyes érzéseim voltak. Nem lehet azt kívánni egy zenésztől, hogy mindvégig ugyanazt játssza. (Persze van ilyen, és akkor lesz nagy a baj, ha a ZZ Top vagy az AC/DC megszűnik.)
Az az album talán a legszemélyesebb volt, hisz akkoriban veszítette el a kisfiát, és a „Tears in Heaven” a zenetörténet egyik legmeghatóbb száma, főleg az akusztikus albumon hallható verzió.

Negyven év egy zenész életében hosszú idő, és Clapton nem élt unalmas életet, így érthető, miért lett a lemez címe: Back Home (Újra itthon). Az egész kezdődött a ma főleg beatzenekarként elkönyvelt, de kőkemény bluest játszó Yardbirdsben (akik mellesleg 2003-ban egy pazar albumot adtak ki, amelyen sajnos csak Jeff Beck játszott, Clapton nem), aztán jött John Mayall és a Bluesbreakers, majd a Cream, aztán a Blind Faith, hogy végül 1970-ben kiadja első szólólemezét. Előtte még a Derek and The Dominos, és az album, rajta Clapton legnagyobb nótájával, a „Laylá”-val.

Zűrzavaros évek voltak ezek. Heroin, pia, nőügyek (köztük George Harrison feleségének „elszeretése”), majd jöttek a kiváló albumok: 461 Ocean Boulavard (rajta az „I Shot the Sheriff”), E.C. Was Here, majd a Slowhand, rajta a „Cocaine”, a „Lay Down Sally” és a „Wonderful Tonight”.
A ’70-es évek vége még sok sikert hozott, de a ’80-as években már bajok voltak. A súlyos magánéleti problémák a lemezeken is meglátszottak, az 1983-as Money and Cigarettes kivételével. Az évtized egyetlen valóban jó stúdióalbuma a Journeyman volt, de számomra nem ez volt a csúcspont.

1984-ben Clapton vendégszerepelt Roger Waters első szólólemezén (ha a The Final Cutot nem számítjuk annak). A The Pros and Cons of Hitch Hiking a maga jogán is briliáns album, de Clapton itt kijátszotta magából minden fájdalmát, dühét, csalódottságát.

Ilyen magaslatokba még egyszer emelkedett, nevezetesen a Rush című filmhez írt zenéjében. Az 1992-es album sötétségére nemcsak a film a magyarázat, hanem kisfia halála is. Itt hallható először a „Tears in Heaven”, és ha meg akarjuk érteni, mi játszódott le benne, akkor a gitárszólókra kell figyelni. A veszteségről ilyen szívbemarkolóan csak kevesen, ad absurdum csak a legnagyobbak tudnak zenélni.
Ugyanez jellemzi az egy évvel ezelőtti koncertalbumot, 24 Nights címmel, amely Lassúkezű számos élő lemeze közül a legkiválóbb. Aztán megjelent az Unplugged, majd Clapton lassan hazaindult. Ez nem csak zeneileg értendő. Végre boldog házasságban él, három gyereke született, és zenéjében is visszatért a gyökerekhez: a blueshoz.

A Pilgrimet egy közös album követte B.B. Kinggel, Riding with the King címmel, majd tavaly jött a Me and Mr. Johnson, tisztelgés a modern blues atyja, Robert Johnson előtt. Most pedig az új lemez, a Back Home.
Otthon lenni jó. Otthon meleg van, barátságos a környezet, kényelem és biztonság van. És Clapton pont ilyen lemezt csinált. Nem lennék meglepve, ha Amerikában néhány rádióadó AOR-ként (Adult Oriented Rock – Felnőtteknek szóló rockzene) skatulyázná be az albumot. A blues ha motívumaiban itt is van, de érzésében már nem.

Az album egyik legszebb nótája a „Love Comes to Everyone”, amely a régi zenésztárs és barát, George Harrison szerzeménye. (Hosszú volt az út a „While My Guitar Gently Weeps” gitárszólójától eddig a dalig.) Itt-ott felbukkannak a reggae elemei is pár nóta erejéig, de a karc, a tűz, a fájdalom a múlté.

A borító közepén Clapton látható feleségével és három gyerekével. Úgy hiszem, ez mindent elmond úgy Claptonról, mind a lemezéről. Nagyszerű muzsika, parádésan fel- és eljátszva, hibátlan az egész, nyugodt és kiegyensúlyozott, ahogy – nemcsak a zene, hanem a képek tanúsága szerint is – maga Lassúkezű.
Laza, kellemes, kihívás nélküli nóták, hangjából már nem a fájdalom, hanem a nyugalom iránti vágy szól. A lemezen egyébként vendégszerepel Billy Preston is, és talán az ő Hammond-játéka az egyetlen, ami valamit képes visszahozni az elmúlt idők hangulatából.

Ha az ember otthon van, nyugodtan hátradől, szemléli maga körül az életét, és csak néha, nagy néha gondolt a múltra. Amivel semmi baj nincs. Az lesz majd az érdekes, hogy mikor megy el otthonról. És hova.

A lemezen elhangzó számok listája:
1. So Tired
2. Say What You Will
3. I`m Going Left
4. Love Don`t Love Nobody
5. Revolution
6. Love Comes to Everyone
7. Lost and Found
8. Piece of My Heart
9. One Day
10. One Track Mind
11. Run Home to Me
12. Back Home

Kapcsolódó írás:J. J. Cale & Eric Clapton: The Road to Escondido