Főkép

Ha valaki a Bach nevet hallja, többnyire rögtön a Tamás-templom egykori karnagya, Johann Sebastian Bach jut az eszébe. Pedig a Mendelssohn teremtette üdvös Bach-kultusz előtt egészen másként értékelték minden idők talán legnagyszerűbb zenei zsenijének munkásságát. Életében Telemann homályosította el a hírnevét, később pedig fiai, közülük is elsősorban Carl Philipp Emanuel hatottak oly mértékben kortársaikra, és az őket követő nemzedékre, hogy Johann Sebastian neve rövid idő alatt lényegében feledésbe merült.

Bizonyos tekintetben a második legidősebb muzsikus fiút, Carl Philipp Emanuelt tekinthetjük a bécsi klasszicizmus ihlető atyjának, hiszen a Haydn, Mozart és Beethoven fémjelezte stílusra gyakorolt hatása egyrészt közvetlenül is kimutatható az említett komponisták műveiben, másrészt írásaiban mindhárom zenei nagyság maga is őt jelölte meg egyik legfontosabb elődjének.

Emanuel Bach zenéjét, különösképpen pedig a szimfóniákat, a könnyed elegancia, a keresetlen inspiráció és a zenekar hangszercsoportjai között teremtett tökéletes harmónia jellemzi. E tétel legeklatánsabb bizonyítékát a jelen albumon szereplő tizenkét obligát hangszerre írott szimfóniák adják, melyekben a fúvósok is komoly szerephez jutnak, noha tökéletes arányérzék szempontjából a két vonósszimfónia sem marad el ezektől.

Különös egybeesés, hogy a néhol kissé manierista módon kadencia felvezetésekkel, szünet nélkül átkötött tételek szabadon szárnyaló drámaisága némiképp az ugyancsak 1714-es születésű, és az élők sorából Emanuel Bachnál csupán egy évvel korábban távozott Christoph Willibald Gluck operai kísérőzenéit, nevezetesen a Don Juan balettzenéjét idézi fel a hallgatóban.

Fontos tudni még, hogy az önálló műként előadandó barokk-korszak utáni szimfóniák mindössze három tételből álltak, és lényegében az ünnepélyes, pontozott ritmusú lassú tételt követő, imitatív kidolgozású allegróból álló velencei opera-sinfonia, és az előbbi sémát lényegében kettőző, a gyors tételeket gyakran fúgává kibontó francia-nyitánnyal szemben három tételből áll, egy gyors tételt helyezve az immár egyenletesebb ütemű, de szinte kivétel nélkül finoman ellenpontozó lassú tétel elé.

Az albumon szereplő szimfóniák mindegyike hatásos, erőteljes témák gyakran meglepő karakterváltásokkal színesített kidolgozásával kezdődik, melyet többnyire kifejező és sokszor visszafogott szentimentalitásba hajló lassú, majd egy vidám, néhol kifejezetten humoros gyors tétel követ.

Raymond Leppard és az English Chamber Orchestra 1968-as előadása minden elemében hibátlan, és jóllehet általában szívesebben hallgatok korabeli hangszeres felvételeket, ezúttal egyértelműen a zenei szövet előnyére vált a némileg vaskosabb, teltebb instrumentális hangzás. Ám mivel az album viszonylag nehezen beszerezhető, és miután Emanuel Bach muzsikáját Brahmséval vagy Schumannéval ellentétben igencsak nehéz unalmasan előadni, nyugodt szívvel ajánlhatom e rövid, de annál szórakoztatóbb zeneművek bármely más felvételét is.

Előadók:
English Chamber Orchestra
Raymond Leppard – karmester

Az albumon elhangzó művek listája:
Négy tizenkét-szólamú szimfónia zenekarra Wq. 183
1-3 Sinfonia No. 1 – D-dúr
4-6 Sinfonia No. 2 – Esz-dúr
7-9 Sinfonia No. 3 – F-dúr
10-12 Sinfonia No. 4 – G-dúr

Vonósszimfóniák continuóval
13-15 e-moll Sinfonia Wq. 177
16-18 C-dúr Sinfonia Wq. 182 No. 3