FőképA pszichiáter szülők gyermekeként 1972-ben Párizsban született – s olasz származású feleségével ma is ott élő – Laurent Gaudé, alig több mint egy évtizedes írói múlttal a háta mögött, máris a kortárs francia irodalom egyik legfényesebb csillaga.

A Sorbonne-on, modern irodalom szakon végzett fiatalember már a diplomamunkáját is színházi témából írta („A harc motívuma a kortárs francia drámákban”), majd ennek – mondhatni – természetes folyományaként maga is drámaírásra adta a fejét.
Az 1999-ben publikált első, Combats de possédés (Megszállottak harca) című darabját közel tucatnyi újabb követte, s e drámák többségét nemcsak Párizsban, de Berlin és London színházaiban is bemutatták.

Már Gaudé első színműveiből világossá vált, hogy a szerző nem ijed meg a „nagy témáktól”, és műveit előszeretettel alapozza az emberiség ősi mítoszaira, illetve egyes legendás hősökre. Drámát – pontosabban monodrámát – írt például Dionüszoszról és Nagy Sándorról (Onysos le furieux, Le tigre bleu de l’Euphrate), valamint Szodoma és Gomorra pusztulásáról (Sodome, ma douce).

Már ezekben is megjelenik a háború, az értelmetlen öldöklés és rombolás motívuma, mely aztán központi szerepet kap a Pluie de cendres (Hamueső) és a Cendres sur les mains (Könyékig hamuban) című színművekben.
Az elsőben Gaudé egy város ostromának és pusztulásának történetét tárja elénk, a talán még megrázóbb második dráma főhőse pedig két sírásó – pontosabban hullaégető –, akik egy hosszú ideje tartó, és véget sosem érő háború áldozatainak holttestéből emelnek hatalmas máglyát, s közben azon tanakodnak, hogyan tudnák hatékonyabbá tenni munkájukat.

Gaudé több művének is fontos motívuma a háborúk személyiség-torzító hatása, a tudomány által szemérmesen „poszt-traumás stressz betegségnek” nevezett jelenség, ami valójában nem más, mint a lélek halála.
A Hamueső egyik szereplője, az ostromlott várost védelmező Menda így vall erről: „Gyűlölöm azt, akivé lettem. Amivé tettek. Félek. Mindennap ölök, és folytatom anélkül, hogy megállnék, vagy számolnám az áldozataimat. És ettől megrészegülök. Mint mindenki más. Ez természetes. Ez a feltétele annak, hogy kitartsak. De tudom, hogy ebből a részegségből nem lehet kijózanodni. Ha a háború holnap véget érne, engem le kéne lőni.”

Ugyanerre, vagyis az ember érzéketlen vadállattá válásának veszélyére figyelmeztet a szerző nagyjából e két drámával egyidejűleg, 2001-ben megjelent első, Kiáltások című regénye is. Az első világháborús lövészárkok poklát felidéző műben különböző hangok – közkatonák, altisztek, a gázmérgezett, az orvos stb. – mesélik el az egyik névtelen kis frontszakaszon lezajló (a háború végkimenetele szempontjából jelentéktelen, ám az egyének számára sorsdöntő, végzetes) eseményeket.
Minden szereplő monológszerűen, a maga szemszögéből írja le ugyanazokat a történéseket. Részben a szerkezet, részben pedig a rövid mondatokból építkező, a repetitív zenével rokon vonásokat mutató szöveg miatt a mű afféle átmenet a regény és a dráma között.

Tegyük még hozzá, hogy már a szerző eme első prózai munkájában is tetten érhető Gaudé azon, egész eddigi életművét meghatározó törekvése, hogy – a színpadi művekhez hasonlatosan – regényeiben is egyetemes érvényűvé, sőt mitikussá emelje az általa elmesélt történetet, s ezáltal váltson ki katarzis-élményt az olvasóból.
Merthogy – s ezt a fentiek megértéséhez tudnunk kell – a címbéli „kiáltások” az ellenséges lövészárkok közötti senkiföldjén kóborló „dúvad” torkából törnek elő, akiről azt sem lehet tudni, német-e vagy francia. Menekül mindkét fél elől, de válogatás nélkül megöl mindenkit, aki a közelébe merészkedik.

A katonák majd’ minden éjjel rémülten hallgatják a „dúvad” panaszos, őrült üvöltését/kacagását/zokogását, egy hajdanvolt ember immár nem emberi kiáltásait. Sokan közülük úgy vélik, hogy ez a „renegát katona” maga a Háború, illetve a meggyalázott, bombák szaggatta, véráztatta Föld szelleme, és addig nem is lesz/nem lehet béke, amíg e lény üvöltése ott visszhangzik a lövészárkokban.
Mindeközben a szabadságolt katona sárból-homokból gyúrja szobrait, elesett vagy még élő, ám mindenképpen halálra ítélt bajtársai emlékműveit. (Háború, őrület, emlékművek/ emlékezés – e kulcsszavakkal máskor is találkozunk majd Gaudé műveiben.)

Ezt az embert és a Földet megalázó háború(k) elleni panaszos kiáltásnak tekinthető első regényt a Tsongor király halála című opus követte, mely már Franciaország határain kívül is ismertté tetté Gaudé nevét. (Azóta a szerző díjak sokaságát elnyerő regényeit több mint húsz nyelvre fordították le.)
Hatalomvágy és bosszú, eszmélést eredményező emlékezés és halált hozó szerelem – e regényből a Gaudé-életmű ezen újabb alapmotívumait érdemes kiemelni. Itt is hangsúlyos szerep jut bizonyos emlékműveknek, melyekkel a halott király legkisebb fia Tsongor különböző arcait (a hódító, az apa, a gyilkos stb.) próbálja megörökíteni.

Megállapíthatjuk azt is, hogy a szerző több drámájának színteréül szolgáló antikvitás témái és díszletei rendre felbukkannak Gaudé regényeiben is, melyek – függetlenül attól, hogy cselekményük mely korban és helyszínen játszódik – az ókori és középkori hősköltemények vagy az antik görög sorstragédiák mitikus világát idézik.
A Tsongor király halálában például Homérosz Iliászának alaphelyzete köszön vissza (egy város ostroma egy nő miatt), de az afrikai mítoszokkal átszínezett történet ez alkalommal egy sosemvolt afrikai királyságban játszódik, és középpontjában nem a szerelem és a háború, hanem a bűn és bűnhődés kérdése áll.

Ehhez a vonulathoz tartozik a szerző legutóbbi, A pokol kapui című, az Orfeusz-mítosz modern feldolgozásának tekinthető regénye is, de még A Scorták napjában, Gaudé nagy ívű – Goncourt-díjjal jutalmazott – családregényében is fellelhetők a regék világából ismerős elemek.
Nem véletlen tehát, hogy Gaudé „a XXI. századba tévedt XVIII. századi írónak” vallja magát. Egyik interjújában bővebben is beszélt az íráshoz való viszonyáról, s kijelentette, hogy „az írás mélyén a halálfélelem van”.

Bizonyára ezzel magyarázható, hogy a Gaudé-művekben (az antik tárgyú monodrámákban éppúgy, mint egyes regényekben) gyakran halottak vagy haldoklók mesélik el a történetet/történetüket, mintha a szerző egy második (utolsó) esélyt próbálna adni nekik arra, hogy megértsék önmagukat.
Ezt látjuk a Tsongor király halálában, amelyben a már halott királynak kell szembesülnie múltbéli bűneivel, és végső soron a Scorták napjában is, hiszen itt a vén Carmela meséli el a Scorta család öt generáción átívelő történetét – közvetlenül az előtt, hogy a szimbolikusan a Scortákat sújtó átok megtörését jelentő földrengés következtében elnyeli őt a föld.

És amikor ezek a holtak vagy haldoklók visszatekintenek életükre, lassan felszínre kerül valamiféle – csakis ezekben az utolsó pillanatokban megragadható – „titkos tudás”, melyet a holtak azért osztanak meg az élőkkel, hogy az utóbbiak elkerülhessék azokat a tragédiákat, melyeket a mesélőknek kellett elszenvedniük.
Ennek köszönhető, hogy Gaudé drámáinak és regényeinek elolvasása után azzal a nyugtalanító, önvizsgálatra késztető, mégis boldog érzéssel szembesülünk, amit csak a legnagyobb írók kötetei váltanak ki belőlünk.

Nyugtalanító, mert Gaudé művei kendőzetlen valóságukban mutatják meg az embereket mozgató erőket; önvizsgálatra késztető, mert ezeket a pusztító erőket csak akkor győzhetjük le, ha tudatosítjuk magunkban, hogy léteznek és hatnak ránk; és boldog, mert a lebilincselően izgalmas, csodás elemekben bővelkedő, mégis realisztikus történetek, illetve a letisztultan egyszerű, pontos mondatok kiragadják az embert a hétköznapi lét valóságából, s varázslatos, lélekemelő élménnyel ajándékozzák meg az olvasót.

Fülszöveg:
Salvatore Piraccinak, az olasz parti őrség hajóskapitányának nehéz döntést kell hoznia: megtagadhatja-e a segítséget az általa megmentett asszonytól, akit az embercsempészek sok más illegális bevándorlóval együtt a sorsára hagytak a nyílt tengeren? A döntés azért nehéz, mert az asszony a bosszújához kéri a kapitány segítségét – fegyvert szeretne kapni tőle, hogy megölhesse azt a férfit, aki miatt elveszítette a gyermekét.
Mindeközben valahol a tenger túlsó partján két fiatalember elhagyni készül hazáját. Úti céljuk a mesés gazdagságú Eldorádó, azaz Európa. Nem új életet akarnak kezdeni: azt remélik, hogy ott végre majd elkezdődhet az életük. Évről évre ez az álom késztet ezreket és ezreket arra, hogy életüket kockáztatva megpróbáljanak eljutni az ígéret földjére. Egy részüknek sikerül is – de milyen áron?
Piracci kapitánynak elege van abból, hogy neki kell feltartóztatnia ezeknek az Európába igyekvő szerencsétleneknek a hajóit. Elege van abból, hogy ő eme nincstelen páriák álmainak gyilkosa. Hirtelen elhatározástól vezetve vásárol egy kis hajót, és elindul oda, ahonnan mindenki más menekülni igyekszik. Úgy érzi, a saját szemével kell látnia azt a földet, amelynek száműzöttjeit húsz éven át üldözte…
A 2006-ban megjelent Eldorádó a szerző negyedik regénye, melynek megírására néhány, a nemzetközi sajtóban megjelent, az illegális bevándorlókról szóló cikk és tudósítás késztette Gaudét. A történet javarészt fiktív, ám némelyik regénybeli jelenet a valóságban is megtörtént – s ami még ijesztőbb, talán még ma is megtörténik.
 
Kiadónk a jelen kötettel indítja útjára Laurent Gaudé életműsorozatát. Gaudé, a kortárs francia irodalom egyik legnépszerűbb szerzője 1972-ben született Párizsban. A diplomamunkájában a kortárs színház dramaturgiájának sajátosságait elemző Gaudé az egyetem elvégzése után maga is drámákat kezd írni (1999), majd hamarosan regényíróként is bemutatkozik (2001). Már első regényét is kedvezően fogadják az olvasók és a kritikusok, az utána következőkkel pedig sorra nyeri el a különböző francia irodalmi díjakat, köztük a Könyvkereskedők díját (2003) és a Franciaországban a legnagyobb elismerést jelentő Goncourt-díjat (2004). Laurent Gaudé regényeit több mint húsz nyelvre fordították le, drámáit nemcsak hazájában, de több más nyugat-európai országban is bemutatták.

Kapcsolódó írás:Laurent Gaudé: Eldorádó