Főkép

Elég megátalkodott ötletnek tűnik fogni a Marvel univerzum megannyi szuperhősét és gonoszát, és áthelyezni őket egy évszázadokkal korábbi időszakba, hiszen annyira összenőttek a 20. és most már a 21. századdal is. Kinek másnak jutna ilyen eszébe, mint Neil Gaimannek, aki a Sandmannel anno forradalmi újításokat hozott a képregény világába, és aki a regényeiben-novelláiban, tehát nem illusztrált terepen is abból él, hogy fogja a mítoszokat és legendákat, és kifordítja, megtekeri, újraszövi és áthuzalozza őket?!

 

Az 1602 eredetileg 2004-ben jelent meg, nyolc füzetben. Magyarul pár éve már kijött egy szép kiállítású kötetben, melyet viszont megölt a csapnivaló fordítás. Öröm, hogy a Fumax újra kiadta, méltón magyarítva, ráadásul két verzióban. A „sima” is csodaszép, hát még a limitált a maga extra oldalaival és borítójával. Mert így igazságot szolgáltat egy amúgy remek képregénynek, melyet már csak azért is érdemes megvennie minden Marvel-rajongónak, mert a jól ismert karakterek annyira máshogyan, másmilyen körülmények között jelennek itt meg – s végül mégis annyira önmagukat adják.

 

Az igen szövevényes történet elején azt látjuk, hogy Erzsébet királynő nagyon beteg, de még tartja magát, és alig várja, hogy megérkezzen az Úvilágból a brit telepesek által küldött hírnök – Virginia, az első ember, aki Amerikában született. Ám Jakab, aki Erzsébetet követné a trónon, rosszul viseli a várakozást. Ahogy a „boszorkányfajzatokat” is, akik ellen szabályos hadjáratot folytat. Ők pedig nem mások, mint a Marvel univerzum szuperhősei, a legkülönfélébb természetfeletti erőkkel bíró szerzetek. Heves gyűlöletében és félelmében Jakabnak erős szövetségese akad a spanyol Inkvizíció „személyében”. Márpedig a királynő bizalmas emberei és kémei között is jó pár boszorkányos figura dolgozik, akik semmi jóra nem számíthatnak.

 

Mindeközben mintha megőrült volna a brit időjárás (az pedig nagy szó, ugyebár), szaporodnak a baljós események, és még a legtöbbet tudók és leghatalmasabbak sem tudják, mi történik és miért. Úgy tűnik, elközelg a világvége, hacsak a szörnyszülöttek és boszorkányfattyak meg nem találják a megoldást…

 

Anno a Sandman korai fejezeteiben eléggé zavart, hogy Gaiman beerőltetett rakat DC karaktert, és pl. a Batman: Hush sorozatban is fárasztott, hogy az alkotói igyekeztek minél több, a DC univerzumban ténykedő szereplőt beleírni a sztoriba, aminek az lett az eredménye, hogy boldog-boldogtalan ott tobzódott a lapokon, villanásnyi szerep erejéig, melynek gyakran nem sok értelme volt. Kissé hasonló az 1602 is, bár Gaiman van akkora zseni, hogy az irdatlan sok szálat képes valamirevaló, épkézláb történetté szőni, és nagyobbrészt kielégítő, persze grandiózus fináléig vezetni. Itt-ott így is kissé erőltetett a dolog, de összességében működik, és így inkább csemege a Marvel-fanoknak, mintsem katyvasz.

 

Sőt, ahogy az elő- és utószavak rámutatnak (megmagyarázzák), van némi magvas mondanivaló is itt: jelesül, hogy a szuperhősök, az általuk képviselt értékek más közegben és korban is megállják helyüket, ott sem csorbulnak. Ezt nem kell magyarázni senkinek, aki szereti a Thor képregényeket/filmeket, de attól még tény, hogy Neil mindent megtett, hogy ez az egész ne szájbarágós legyen, hanem lebilincselő, izgalmas és igen, akár elgondolkodtató is.

 

A képregényt rajzoló Andy Kubert ebben jobbára jó társa volt. Nem rugaszkodott ugyan el a szuperhősös képregények hagyományaitól, de élt a reneszánsz háttérben rejlő lehetőségekkel, ezzel feledtetve, hogy amúgy az én ízlésemhez mérten kissé túlságosan is számítógépes jellegű a grafika (bár ebben Richard Isanove színezőnek is volt bőven szerepe). A borítókat Scott McKowen készítette, korabeli rézkarcokat alapulvéve, azokéhoz hasonló technikát alkalmazva. Ezek igazi díszei a kötetnek, rengeteget dobnak a hangulatán.

 

Így aztán ez egy kiváló képregény lett. Nem olyan forradalmi és kísérletező, mint sok minden, amit Gaiman korábban csinált, de így is igazi unikum, melyet érdemes türelemmel olvasni: a sok, néha túl sűrűn és gyorsan váltogatott szál összeáll a végére, és nem okoz csalódást (de meglepetést talán igen).